2018. május 21., hétfő

Street art

Ha street art-ról esik szó, ami ugyebár valójában a külvárosokat elcsúfitó (vagy éppen megszépitő? Háát) graffitik beemelését jelentik a magas művészetbe. Legjobb esetben is Bansky jut az emberek eszébe, noha mondjuk a Keith Haring kiállitáson is nyilvánvalóvá vált, hogy ő is szép számban hozzájárult az alkotások tömegéhez. Kedvencem ezzel együtt is talán Hajas tibor falra irt levél Párizsba megmozdulása: ott egy magánlevelet irt fel a falra, majd ezt fotózták le. A szöveg elég mély ahhoz, hogy komolyan vegyük, és az állam akkoriban nyilvánvalóan kibontotta a leveleket, ezért szép akció az eleve nyilvánosság.
Érdekes listát hoz a Beaux Art magazin. Mint a fenti képen is látható, beemeli azt a szerintem nagyon határesetet, amikor egy optikai illúziót mutatnak meg egy járdán, ami egyetlen pontból néz ki csak jól. Ennek többféle verziója van, ami itt is látható, az az, hogy mintha a járda egy része nem lenne ott, és alatta egy különös világ lenne. Ennek az a hátulütője, hogy a másik oldalról érkezve a kép nem áll össze, simán rá merek lépni, hiszen csak kriksz-kraksz az egész.
Viszont van itt komoly mű is. Pierre Delavie egy süllyedő hajóról ugráló emberek festett a Szajna partjára, ami elég látványos, és persze az üzenet is átjön. Számomra viszont érdekesebb, hogy pl. Felice Varini vagy El Seed egy egész városrészt, 20-25 vagy akár még több házat festett be, és a cél itt már láthatóan a dekoráció volt. Az egyik helyen piros szinűek lettek a házak bizonyos részei, a másik esetben nonfigurativ minta került a falra. Ötletnek nem rossz, végülis bármi jobb, mint egy szürke házfal, szürke városrész...

A Keith Haring katalógus

Az Albertina által készitett katalógusok eddig is csúcsnak számitottak a szakmában, és 40-50 eurós áruk a még éppen megfizethető kategóriában tartotta az árat (jó persze kinek megfizethető, de más se adja olcsóbban a minőséget). Ez a katalógus megint olyan lett, hogy nem lehet belekötni, akármilyen oldalról próbálkozunk.
Először is a papir vastag, minőségi. A boritó vastag, természetesen kemény, és kinyitásra sem nyiklik-nyaklik. A képek benne csúcsminőségüek, nem spóroltak a festékkel, a műtárgyak levilágitása abszolút csillogásmentes, profi munka. Az újdonság a kötetben nem túl látványos, de fontos. Minden kép alatt ott van, hogy kinek a gyűjteményéből származik a kép. Ezt finoman szólva nem szokták igy, ha irnak is valamit, max annyit szoktak, hogy privát kollekció, itt azonban ezek az emberek is névvel jelennek meg, éppenhogycsak a telefonszámuk nincs ott. Ez pedig kicsit  más helyzetbe helyezi a katalógust, hiszen simán lehetne kutatni azt, hogy kinek a kollekciójában van - és kinek nincs Keith Haring kép.
Sőt, szerintem a katalógusban kicsit több kép is van, mint a kiállitáson, legalábbis pár képre nem emlékszem (ez persze semmit sem jelent). Egészen érdekes ilyen szemszögből is megnézni a képeket. Sajnos fejből is tudok mondani olyan képeket, amik viszont nincsenek benne a katalógusban, de ez egyrészt elkerülhetetlen, másrészt egy ilyen "szapora" művésznél egy teljes katalógus alighanem ötször ilyen vastag lenne.
Még egy apróság. Imádom Keith Haring naplóját, de itt nem emlitik, és a filmet sem, ami róla készült, pedig az is nagyszerű folytatása lehet az életmű tanulmányozásának.

7 fiatal tehetség a Beaux Arts magazinban

Valahol vicces, hogy a Beaux Arts magazin, ami tulajdonképpen a legkonzervativabb témájú művészeti magazin, mégis ennyire friss témával jön. Monet és az absztrakció után 7 fiatal tehetséget mutatnak be.
Ebbe persze nagyon könnyű belekötni. Miért 7 és nem 77 vagy 465? És miért ők?
Az leső Paul Rousteau elmosódott szines fényfoltportérkat csinál és ez kb annyira érdekes mint ahogy leirom. Daragh Soden fiatal ireket fotózott, nem különösebben érdekes, de nem is rossz. Matthew Porter már érdekesebb, absztrakt installációkat készit, amiet lefotóz, és a fotó lesz a végtermék. Látszik, hogy jó arányérzéke van és igen jó fantáziája. Róla még hallani fogunk. Fatemeh Baigmoradi régi báli fotókból égeti ki a pasikat vagy bármilyen régi fotók részeit égeti ki, hát, lelke rajta. Nicolas Boutruche egy ház metszetét fotózta le, benne rengeteg apró szereplővel, akik mindenfélét csinálnak, láttam már ilyet, még arra is emlékszem, hogy dél-koreai volt a fotós. Mindenesetre mindegyik részlet beállitott és egészen jól kitalált, kidolgozott, fogunk még találkozni ezzel az emberrel. Andrés Durán köztéri szobrokat csomagol be kockákkal úgy, hogy az eredeti alaknak csak a lábát hagyja meg. Érdekes elképzelés, de nem is olyan rossz ötlet. John Chiara camera obscurával készit képeket, furcsa szinekkel és számomra egészen érdektelen témával.
7 tehetség, 7 út, de majd ha én választhatok, egészen másokat jelölök meg..

2018. május 18., péntek

érdektelen

Amikor nem irok a Nemzeti Galéria 60-as éveket bemutató kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Ludwig ukrán kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Mai Manó ház, a Műcsarnok, a Vigadó és ezermás kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen.
De! Ugyanakkor ezt a nem irást nem szabad összekeverni azzal, amikor azért nem irok valamiről, mert nem tudok róla, nem jutok el oda, noha nagyon is érdekes témáról lenne szó. Kérem ezért, hogy ezt a kétféle nem irást különböztessétek meg egymástól!

2018. május 16., szerda

Liu Bolin

Az a kép nem rengeteg mobiltelefont ábrázol, hanem rengeteg mobilt és egy fickót, aki befestette magát mobiltelefonszinűre, hogy elrejtőzzön a képen.
Ott áll a fickó középen, az arca, ruhája is befestve, és az illúzió tényleg elég jó, kell néhány komolyabb pillantás, mire észleljük, hogy miről van szó. Az Örkény klasszikus jut eszembe róla, melyben egy fickó egy cirkuszigazgatónak magyarázza, hogy ő tud repülni. Repülni? Az senkit sem érdekel - mondja az igazgató, mire a hapsi kirepül az ablakon...
Ez kérem egy vicc, méghozzá a jobbik fajtából. A fickó háttérbe festette magát egy épitkezésen, néhány festmény előtt, és az illúzió mindenhol nagyon erős. Azt látom, hogy elég sok időt eltöltött ezzel, mert a festés nagyon erősen megközeliti a valóságot.
Azt lehet mondani, hogy hasonló a hatás, mit Aj Wei Wei-nél, vagyis a sok, elég jól kidolgozott, de önmagában nem túl érdekes dolog ekkora mennyiségben mégiscsak érdekessé válik.
Egyébként lenne kedvem a képek esztétikáját is elemezni, hiszen itt arról van szó, hogy az ember feloldódik, jelentéktelenné válik a látványban, ugyanakkor mégis ez egy önarckép, ezt a kettőt pedig nehéz összeegyeztetni...

2018. május 13., vasárnap

Sárának szeretettel

Kedves olvasómnak küldöm ezt a képet szeretettel
Több feminizmust, kevesebb bullshitet...Hát ez sokaknál jó lenne...

Tamihito Yoshikawa az Art Paris art fair-en

Nézem a képet, amit külön raktam, amikor válogattam a művészeti vásár képei közül, mint érdekes képet. Ime.:
Tanulságos eset. Egy művészeti vásáron rengeteg stilus rengeteg képe látható, és egy idő után a nagy bőségben már nagyon nehéz feltűnni bármivel. Ráadásul együtt van a portré a nonfigurativval, a kezdő a befutottal, minden mindennel, nincs csoportositás. Ez kicsit olyan, mintha egy boltban egymás mellett lenne a.. távirányitó és a kistányér. Virsli és ceruza. Gyorsan el lehet veszni.
Most, hogy már eltelt egy kis idő, teljesen egyértelmű a helyzet. Ez a kép egy Gerhard Richter utánérzés. Ha az alsó rész nem lenne teljesen üres, plágiumnak is gondolnám - gondolom a festő is úgy érezte. Ezért kell kicsit hátrébb lépni, újra megnézni a képeket, mert elsőre ez valóban egy jó szinvilágú, érdekes kép. Közben meg egy másolat-majdnem másolat.

2018. május 12., szombat

Búcsú a Lumentől

A Lumen egyrészt egy fotógaléria a Horánszky utcában ami valójában Mikszáth Kálmán tér, másrészt egy félig galéria, félig zöldségesbolt a Király utcánál a Klauzál térnél. Ez a zöldséges dolog nevetségesnek tűnik, de egyáltalán nem az: zöldséges mellett többek között Gerhes Gábor kiállitására emlékszem, valamint egy egyedül náluk megvehető könyvre, amely a rendszerváltás előtti underground kiállitóhelyeket sorolja - Nem kacsák vagyunk egy tóban, hanem hajók a tengeren cimmel. Csodás könyv. A Mikszáth téri galéria sem volt üres soha, hát most az lesz, mert befejezik a működést. Hétfőn lesz még egy beszélgetés, aztán ennyi. Egyrészt nem vagyok meglepve, másrészt meg nagyon is, mert elég stabilnak tűntek. Azért hihetetlenül közelről nem figyeltem őket. Az viszont biztos, hogy minden megszűnő hely egy elfuserált lehetőség, de persze érthető, hiszen lassan tényleg nem lesz nálunk kortárs művészet, akkor pedig galériák sem kellenek. Nagyon szűkszavú a közlemény, ennek jobban utána kellene menni. Azt irják, hogy már évek óta nem visznek igazi programot. Mit mondjak? Kár.

Bernard Plossu gyűjteménye a La Revue-ben

Igazán nem gyakori, hogy műgyűjteményekről nyilvánosan beszélnek. Általában a gyűjtők előbb beszélnének a fogszuvasodásról, mint a gyűjteményükről. Egyrészt ha valakinek van néhány több millió eurót érő képe, akkor nem kell azt reklámoznia is a betörőknek, másrészt ez egy nagyon személyes dolog, amit az ember a barátaival, vagy méginkább azok egy részével oszt meg.
Bernard Plossu viszont szivesen beszél a fotógyűjteményéről. Egyrészt a családban is gyűjtötték, igaz leginkább a családi képeket, másrészt ő is elkezdett fotózni 8 évesen, igy aztán pontosan értette a fotós kulcsszavakat, és elismerte, ha jó képpel találkozott.
Ami ennél is érdekesebb, hogy elmeséli, hogy a barátaival, akik szintén fotóztak, gyakran cserélgettek képeket. Nem csak a sajátjaikat, hanem a gyűjteményük darabjait is. Abszolút nem játszott szerepet a pénz: ha esetleg különbség volt a képek között, akkor egyikük több képet adott egyért-ez volt a maximum.
Az is emlitésre méltó, hogy kezdetben fotóriporterek utazásai/tudósitásai alatt készült képeit vásárolta, aztán egyre finomodott az izlése. Lényegében egész élete során folyamatosan változott, hogy mit gondol jó képnek és mit gyűjtene. Ugyanakkor ennek semmi köze a pénzhez, lenézi azokat, akik az értékek miatt válogatnak, ahelyett, hogy jó képeket szereznének.
Az biztos, hogy a gyűjtés igazán jó játék, főleg ha tényleg a gyűjtést a saját öröméért csináljuk.

Furniture comedy a Mumokban

Néha a Mumok a legidegesitőbb múzeum a világban. Bécsben van a múzeumnegyedben, egy fantasztikus épületben. Csodálatos, tágas mélygarázs tartozik hozzá. De néha olyan kiállitásokat csinál, amik érthetetlenek, néha meg csodálatosakat. Mégis, általában azt érzem, hogy többet is ki lehetett volna hozni a dologból. Például remek könyvesbolti részlege lehetne, de gondosan ügyeltek rá, hogy még véletlenül se lehessen újságokat venni, és a könyvkinálat is borzasztó, ugyanaz a 10 könyv van évek óta. Még a kiállitó művészekről sem lehet könyvet venni. A kiállitótér pedig ugyanez. Csodálatos, tágas terek vannak, fantasztikus lehetőségekkel, de ezeket legtöbbször nem használják ki. Lehetne egy mini Pompidou központ, de igy nem az.
Amikor viszont jó, akkor bármilyen mércével nagyon jó. Fluxus művekből pl. egyedülálló gyűjteményük van, és ez jó. A mostani mű is eredetileg 1963-ban született, fluxusmunka. Allan Kaprow kitalálta, hogy készit egy bútorjátékot Hans Hofmann-nak. Tipikus fluxus mű. Akkoriban úgy gondolták, jó poén, ha egy művészeti alkotás igy szól: az emberek beülnek a szinházterembe, amiben van egy zongora. Kijön egy ember, meghajol, majd leüt két hangot a zongorán, és elmegy. Vagy leüt egy hangot, arrébb rak egy széket, beköti a cipőfűzőjét, és ezt addig ismételgeti, amig az emberek ott maradnak.
A 2017-es feldolgozás Eva Chytilek és Jakob Neulinger műve. Egy összevissza berendezett szobát kapunk teljesen értelmetlen bútorokkal, állványokkal teleszórva. Van egy tábla is, amire viszont nem tudunk irni, mert a ceruzának használható fémdarab nem fog az irótáblán.
A használati utasitás csak annyi, hogy tetszőlegesen pakoljunk át bármit. Kivéve az ülőpuffot. Kivéve ezt meg azt, szóval mégsem teljesen szabad a játék, és kizárólag az ő elgondolásuk szerint rakható át textil vagy más anyag. A teremőr igazán buzgón próbálja teljesiteni a kéréseket, amikor olyan csinálok, amit szabad, nem szól, de ha megérintek valamit, aminek maradnia kell, akkor hangosan figyelmeztet. Mint egy kisgyerek, úgy vetettem magam bele a pakolásba, de amikor már negyedszer szólt rám a teremőr, akkor visszavettem a lelkesedésből. Valószinüleg eleve igy is találták ki a játékot. Oké, én sem olvastam el végig a szöveget, csak annyit, hogy szabadon lehet pakolgatni, később, a teremőrtől kérdeztem, hogy miért nem lehet árrakni ezt-azt, akkor mutatta meg a másik falat, ahol végtelen unalmas mondatokban ott vannak a figyelmeztetések is. Na igen, az apró betűs rész, amit nem szoktunk elolvasni.
Kiválóan szórakoztam a játékkal, más kérdés, hogy a bécsiek, úgy láttam nemigen mentek bele a játékba. Jól szórakoztak a szövegen, aztán mentek tovább. Pedig nagy élmény, amikor végre kezükbe vehetjük az irányitást, pláne ha ez egy kortárs művészeti múzeumban történik. Kilépve a múzeumból még sokáig emlékezhetünk erre - vagy, mint sok bécsi, kisétálhatunk úgy, hogy semmit sem mozditottunk el. Ez már majdnem filozófia.

Az Artprice.com jelentése

Az Artprice.com minden évben összeállitja és egy szines füzetben a világ elé tárja a művészeti piac trendjeit. Természetszerűen ez a legmagasabb szintet jelenti, csak úgy röpködnek a milliók. Az első megállapitás rögtön az, hogy bizony műtárgyba befektetni jó móka volt az elmúlt 20 évben. Persze ez a mondat sem önmagában érvényes, hanem azokra a nagykutyákra, akik képesek voltak a nagy nevek valamelyikére elkölteni irdatlan összegeket. A nagy nevek fogalma viszont kellemesen csúszik a kortárs felé: Jean-Michel Basquiat például korábban nemigen tartozott az elitbe, noha természetesen jegyezték, de most igen szép összegeket adnak érte.
Akárhogy vesszük, egyetlen tétel, az a bizonyos Leonardo Salvator mundi kép a röpke 450 milliós leütésével - basszus, 450 millió dollárért kompletten megvehető a teljes kelet-európai piac összes műve + még 1-2 Picasso, ez teljesen felforditotta a piacot. A valaha legdrágábban megvehető kép Picasso Algériai asszonyok képe 179 milliót ért, ehhez képest a 450 millió több mint a duplája. Aligha érthető ez a vásárlás, még akkor se, ha az arab országokban nyilván nem értik a piacot és Leonardo kép sem sűrűn kerül elő. De mégis: én biztos, hogy nem egy képre költöttem volna ennyit, hanem művészeti képzésre, rezidens programokra, múzeumokra.
A világ elsőszámú művészeti piaca, legalábbis a pénz nagyságát tekintve a kinai. Egy icipicivel előzte meg amerikát. A harmadik Anglia, nagyjából a fele forgalommal, utána Franciaország jön, az angol piacnak is a harmadával, aztán Németország, a franciának a harmadával, aztán kész. Mondjuk Csehország 12. helye igen nagy meglepetés nekem, megelőzi pl. Kanadát vagy Belgiumot.
Tulajdonképpen mit mondanak ezek a számok? Anglia piaca értékben háromszor akkora, mint a franciáké. Egy ilyen pénzügyi központnál ez érthető is. Mondjuk az is vicces, hogy a világ művészeti eladásainak 60 %-a New Yorkban történik, 24 %-a Londonban, utána Hong Kong jön 9 %-al, Párizs 6-al, a többi hely már 1 % alatti.
A legmagasabb áron eladó művészeket mindenki ismeri. A kortársak közül természetesen Gerhard Richter az élen. Akinek van pár milliója, ne is nézze a többi nevet. Gyakorlatilag mindenki tőle szeretne művet. Nem is tűnik úgy, hogy ez mostanában megváltozna...

2018. május 10., csütörtök

Keith Haring az Albertinában Bécsben

Menjetek Bécsbe Keith Haring kiállitásra. Ez tényleg ennyire egyszerű. Ez egy jó kiállitás, Keith Haring pedig kötelező anyag. A korszak Andy Warhol és a Pop, ők amúgy barátok is voltak, Jean-Michel Basquit-al együtt. Keith stilusa semmivel sem összetéveszthető, egyszerűnek tűnő, de pontos és következetes vonalvezetése élmény. Pennsylvania közelében nőtt fel, de a történet onnan kezdődik, hogy felment New York-ba tanulni, és a metrók reklámtábláira rajzolt. Két hirdetés között fekete kartonnal takarták le a rajzokat, és Keith ezt használta ki, azokra rajzolt. Szinte egy perc alatt - mivelhogy ez illegális volt- telerajzolta a nagy felületet, méghozzá nem is akárhogy. Most, az Albertinában láthatunk párat ezek közül a rajzok közül, és tényleg nem vázlatok, kidolgozott művek annak ellenére, hogy gyorsan készültek.
Különben micsoda ellentmondás, hogy az Albertina egy királyi palota, Keith pedig a metrókban rajzolta műveit, mégis most a palotában láthatók a művek.
 A fiatalokat amúgy láthatóan foglalkoztatta a kiállitás, és ilyen szempontból szerintem ez egy merész bevállalás, mivel a képeken szex, erekció, erőszak egyaránt előfordul. És még ott van a politika. A képaláirások informativak, de érzésem szerint egy kicsit túl sok a politika. Már a bevezetőszövegben eljutunk Martin Luther Kingtől  az atomkatasztrófákig, vietnámi háborútól a homoszexualitásig. Hogy Keith-t sokkolta volna a vietnámi háború? Nem tudom. De én biztos nem igy vezetném fel a témát.
Ebből a szempontból szerintem a Keith Haring - la petite prince de la rue - az utcák kis hercege film az iránymutató. Ezen látjuk, ahogy lemegy a metróba New York-ban, és 20 másodperc alatt rajzol valamit egy fekete reklámtáblára. A rendőrök letartóztatják.. Valahogy több pop-ot raktam volna be a kiállitásra. Részleteket a filmből. A pop shop felépitett mását. Több filmet. De látjátok? Valójában nagyon jó ez a kiállitás, de én már arról irok, hogy mit lehetne jobban. Pedig most emlékezzünk meg arról, hogy ezeket a képeket nemigen láthattuk eddig - én se láttam - ugyanis legtöbbjük magángyűjteményből érkezett, olyan helyekről, ahonnan nem sűrűn szoktak kölcsönadni. Hogy most mégis megtették, az bizony sokéves előkészitő munka eredménye. A kiállitás meglehetősen sok képet tartalmaz - persze mindig lehetne többet, de nagyon jó az arány az ismert és a marginális kép között. Igen, ezek főművek, amik eljutottak ide, legalábbis zömmel. Abszolút fejet hajtok a szervezés profizmusa felett.
Egyébként emlékszem, egyszer a Ludwigban is volt egy Keith Haring kiállitás, de hogy azon milyen képek voltak, nem emlékszem.
Szóval menjetek Bécsbe az Albertinába.

2018. május 6., vasárnap

La Revue 1.szám

Újságot csinálni jó, más kérdés, hogy már annyi művészeti lap van, hogy Dunát lehet rekeszteni belőlük. Másrészt nincs ember, aki képes lenne áttekinteni és minden hónapban magáévá tenni az összes érdekes lapot.
És persze mi az érdekes? Minden művészet? De miért nincs lapja a falfirkáknak (amúgy van)? És a köztéri szobroknak? Vagy a 18. századi tájképfestészetnek? Szóval akárhogy nézem, még a sznob new-yorki művészetfanyalgóknak is van lapjuk, úgyhogy igazán elfér mégegy. És most nem a Havibajra gondolok, bár az is elfér, hanem a La Revue-re, ami egy fotóslap. Vagyis..
 Tavaly új vezetője lett a párizsi fotóháznak (MEP- Maison Européenne de la photo) és az ő ötlete volt a lap is. Ami annyiból nem meglepő, hogy mondjuk ott a holland Foam, hogy csak egy példát mondjak, aminél szintén van kiállitóhely, meg újság is..Viszont ilyenkor nagyon félő, hogy valami muszájból fenntartott, maradék fotókból összerakott reklámlap lesz. 120 oldal, de micsoda oldal, fényes, vastag papir, az ár pedig mindössze 7 euró. Ez gyanús..
De nem, nem reklámlap, sőt. Minőségre egyenesen könyv, méghozzá jobbfajta album, biztos, hogy egy vagyonba kerül a nyomtatása. A témái pedig ki tudja miért, nem a fotóházat követik. Talán mert akkor senki se nézné meg a kiállitásokat? Nem tudom. Az biztos, hogy én elrakom ezeket a példányokat. Orlan fotókönyvével már szemeztem korábban is, csakhogy 50 eurót akkor nem tudtam kiadni érte. Itt meg annak a 30 %-a megvan, ez azért nem rossz. A többi téma szintén fotóportfólió. Ilyen szempontból elég egysíkú a lap, habár rögtön az elején egy gyűjtő beszél a képeiről meg hogy miért gyűjt. Ez a legérdekesebb cikk a lapban.
Minőségi lap ez, oda kell figyelni rá. Na ja, meg a többi 578 hasonló lapra...

2018. május 5., szombat

Kitekintés

Angliában azon keseregnek, hogy a Brexit miatt erősen visszaesik a múzeumok forgalma. Hát, nem ez lesz a legnagyobb bajuk, ha tényleg kipotyognak az Eu-ból, de már most is látszik, mennyire megzuhantak. Ugyanis akármennyire tetszik vagy nem, de London volt az Eu pénzügyi központja, cégigazgatási központja, egy logikus lépés Amerikából Európába egy vállalatnak. Hát ennek most úgy tűnik annyi. A pénzügyi cégek elkezdtek elköltözni, az emberek depressziósak, logikus, hogy a múzeumlátogatók is eltűntek. Márpedig a múzeumok látogatóinak 47 %-a jött külföldről. Én is sokat utaztam, mert azokat a kiállitásokat nem lehetett máshol látni, és a pezsgés akkora volt, hogy még én is érzékeltem Pestről. Most egy kicsit nagyobb csend van, a font is esett, mindenki készül a rossz időkre. És ami még aggasztó: a fiatalok számának esése. Az Art Newspaper szerint legnagyobb számban a fiatalok tűntek el a Tate-ből, ami valahol érthető, hiszen nekik a műalkotások unalmasabbak lehetnek, mint egy játékprogram a telefonon, és nincsenek olyan új sztárok sem, mint Damien Hirst vagy David Hockney. Persze tegyük hozzá rögtön, hogy az angoloknak azért szükségük van a külföldiekre, az Eu-ra, ez a visszaesés átmeneti lesz.
Eközben Párizsban a Louvre elutasitotta a francia kulturális miniszter, Francoise Nyssen kérését. A hozzánk képest ezerszer, milliószor jobb állapotban lévő művészeti nevelés érdekében a miniszternő azt szeretné, ha pl. Da Vinci Mona Lisáját körbeutaztatnák az országban, több száz társával együtt olyan helyekre is, ahol talán még nem is hallottak Leonardo-ról. A Louvre igazgatója egyszerűen nemet mondott, a Mona Lisa nem megy sehova, olyannyira, hogy a jövőre nyiló Louvre beli Leonardo kiállitásra se költöztetik le a képet - pedig az csak két emelet lenne. Persze ne feledkezzünk meg arról se, hogy már igy is épp elég pletyka van arról, hogy hol őrzik az eredetit, hogy hány másolatot készitettek, hogy pl. a 2. vh idején átverjék a németeket. Ettől függetlenül az arles-i kötődésű, vagyis provence-ből induló kulturális miniszter szeretné, ha több vidéki művészeti esemény lenne, ami azért pont Franciaországban vicces, ahol vidéken is tetszőleges helyen eldobva a követ tutira egy múzeumot vagy galériát találunk el. Bár mi is itt tartanánk!
Mi inkább az olaszokhoz vagyunk közelebb, ahol a szélsőjobboldali, de amúgy 13 %-ot elért párt azt találta ki, hogy a Comó tónál lévő volt Mussolini főhadiszállást alakitsák át múzeummá, és oda csak mélyolasz (nagyon olasz) művek kerülhessenek. Namost a kortárs művészeti piacon Olaszország sehol sincs, miről beszélnek ezek? Hát az olasz kultúra felsőbbségéről szólnak a hirek, meg arról, hogy mivel kormányalkotó tényezők, és másnak semmilyen ötlete nincs mit kezdjenek a kultúrával, igy még az is lehet, hogy megvalósul a terv. Hát, ha szeretnék magukat kiröhögtetni, csak tessék. Ezt ugyanis már sokszor megirtam: önmagában az, hogy valami milyen nemzetiségű, a művészetben nem jelent semmit. Ugyanakkor hol izgat engem ez az egész? Csináljanak annyi múzeumot, amennyit akarnak - részemről továbbra is Londonra, Párizsra figyelek jobban.

2018. május 4., péntek

A Ghent (hollandia) múzeum igazgatónőjének gyors bukása

Épp tegnap irtam le, hogy nagyon kell vigyázni az orosz avantgárddal, ugyanis rengeteg a hamisitvány, olyan helyeken is, ahol az ember nem gondolná. Könnyen hamisitható képekről van szó, igény viszont van rájuk, mert a gyűjtők valamiért érdekesnek találják ezt a korszakot. Nagyon komoly bandák álltak rá a hamisitásra, hiszen lényegében senki sem tudja ellenőrizni, hogy 100 évvel ezelőtt mi is történt Oroszországban, tényleg volt-e olyan kép.
Ezúttal a ghenti múzeum igazgatónője repült a székéből a hiszékenységének köszönhetően. Orosz avantgárdról szóló kiállitást szervezett egy orosz művészeti alapitvány segitségével. Ennél authentikusabb nincs is ugye? Pechjére egy hamisitóbandában bizott meg, akik létrehoztak egy alapitványt, végülis miért ne hoznának létre, ha igy át lehet verni naiv embereket? Az sem tűnt fel, hogy az alapitvány soha sehol nem adott semmilyen művet sehova, nincs semmiféle tevékenysége, de ez persze kivülről azért nehezen látható. De nem is ez volt a baj. A kiállitás megnyitóján a múzeum baráti köre jelezte, hogy a képek többsége legalábbis igen gyanús, hogy hamisitvány, és gyorsan be kéne zárni a tárlatot, mielőtt komolyabb baj lesz. Erre az igazgatónő két szakértőt nevezett meg, akik fél éve azon dolgoznak, hogy eredetiek-e a művek, és az ő zöld jelzésük alapján rendezték meg a kiállitást. Ez idáig még egész európainak tűnik, hanem most jön a csavar: a két szakértő villámgyorsan körbekürtölte a világot azzal, hogy nekik aztán semmi közük a kiállitáshoz, sosem látták a képeket és pláne nem igazolták őket. Bukta! De még ebből is ki lehetett volna jönni, csakhogy az igazgatónő, nem tudjuk meg miért, még ekkor se zárta be a kiállitást. Na erre már összeült a múzeum felügyeleti szerve, és pikk-pakk kitették a szűrét a nőnek. Később találtak pár dokumentumot, ami a kiállitott képek eladási lehetőségeit taglalta. Ezzel lett kerek a történet. A hamisitók megfestik az orosz avantgárd remekeit, a múzeum bemutatja, a vevők pedig fáradjanak a kasszához. Ez most nem jött össze, a rendőrség lefoglalta a képeket, a dokumentumokat, a múzeumot szerető emberek pedig fogják a fejüket, hogy miért kellett lerombolni egy jónevű múzeum hirnevét.
Az biztos, hogy dupla óvatossággal kell kezelni az orosz avantgárdot!

A Centre Pompidou Brüsszelben

Hoppá! A Louvre ugyebár Abu Dhabiban bővitett, a Pompidou központ pedig Brüsszelbe tart. Egy régi Citroen garázst alakitanak át kiállitóhellyé. Annyiból teljesen jogos az elképzelés, hogy egyrészt már most is van Metz-ben egy Pompidou központ, csak ugyebár az innen Pestről eléggé kiesik, Brüsszel viszont 1,5 óra vonatútra van csak Párizstól - persze ha éppen nem sztrájkolnak a dolgozók... Brüsszelben valóban nem volt még hasonlóan nagy léptékű művészeti központ, művészeti vásárból is csak egy antik darabokra specializált van, ezért a vérfrissités bizonyára jól fog jönni.
Az is nyilvánvaló, hogy mondjuk Londonba nem sok értelme lenne konkurenciát állitani a Tate-nek, Pesten meg ugyebár nincs kortárs művészeti élet, tehát ide se...Brüsszel jónak tűnik. Egy kedvcsináló videó mindenesetre már van. http://www.kanal.brussels/

Nekem már jó hétvégém lesz

Milyen kellemes véletlen, hogy a Le Journal des arts magazin éppen az 500. számához érkezett...Emiatt aztán kitettek magukért, és egy extra vastag számot hoztak ki.. De ha már, akkor a The Art Newspaper meg a 300. számához érkezett..
Mindkét lapból fogok tallózgatni, egyelőre belevetettem magam egy William Klein interjúba...

2018. május 3., csütörtök

Chagall, Lissitzky, Malévitch, Orosz avantgárd Vitebskben

A Pompidou fő attrakciója ez a kiállitás, legalábbis a legnagyobb betűkkel, zászlókkal ezt mutatják Párizsban. Kár, hogy Malevits-re lecsapott már Amsterdam: a modern anyaggal foglalkozó Stedelijk megvásárolta az elérhető nagyobb részét, és bizony erről a korszakról nekem az jut eszembe, hogy a művészettörténet tanárom vagy hatvanszor elmondta, hogy gyerekek, tele van a piac hamisitványokkal, mivel ezek könnyen másolható dolgok. Azt már csak én teszem hozzá, hogy amúgy az ötleten kivül, hogy legyen absztrakt, azért ezek a művek nem túl érdekesek, sőt. Mig mondjuk Moholy-Nagyban rengeteg ötlet van, itt nem érzem ezt a vibrálást.
Persze azért érdekes, hogy onnan indult Chagall, Malevits, Kandinszkij, csak éppen ők szépen elhúztak Párizsba, vissza se néztek.
A kiállitás természetesen történelemórával indul és Malevits-el, aki a geometrikus dolgaival valóban újat hozott. Ma már ezek eléggé érdektelen képek. Chagall, mint mindig, most is érdekes, de ő annyira máshonnan jön, hogy egyszerűen érthetetlennek tűnik az ő találkozásuk. Pedig szépen elolvashattam, hogy nemcsak találkoztak, de közösen próbálták a művészeti oktatást megújitani, terveket dolgoztak ki, hogy aztán pár év múlva elsodorja őket az orosz valóság.
Tényleg érdekes volt a kisérlet, a kiállitás meg tanulságos, de az esztétikai élményt máshol kell keresni, ez itt inkább történelemóra.

2018. április 26., csütörtök

Jean Fautrier a Museum of Modern Art-ban

Tényleg fantasztikus, hogy a modern művészet, ami egy művészettörténeti besorolás, és pl. Moholy-Nagy tartozik ide - vagyis kb 1900-1945-ig tart, Párizsban külön múzeumot kapott. Persze néha egy kicsit kilóg az a modernizmus, de Jean Fautrier esetében nem. Az ő kiállitása is a modernizmus sokszinűségét mutatja.
Az életműve az akkor szokásosnak mondhatóan indult, vagyis arcképekkel. Meglehetős hirnevet szerzett ezzel, amikor úgy döntött, persze nyilván az izmusok miatt, hogy eldobja a portrékat, és nonfigurativat kezd el festeni. Bátor váltás lehetett ez akkoriban, amikor különösebb gond nélkül meg lehetett élni portréfestészetből. Persze segitett az, hogy egyrészt már volt egy kastélya, másrészt nem voltak anyagi problémái.
Van egy pesti szál is a történetben, ugyanis az 56-os forradalomra Budapest című és témájú képeket festett. A fenti képen pl. egy partizánfej látható, amúgy egy egész termet berendeztek hasonló képekkel, szóval egész korszakot mondhatunk a hasonló képeknek. Szép gesztus.
Bár összességében érdekes az anyag, számomra inkább azt bizonyitja, hogy milyen sokszinű a festészet. A nonfigurativ váltás után ugyanis nem igazán kisérletezett, gyártotta a hasonló képeket - persze igy utólag könnyű okosnak lenni,de ugyan ki az, aki nem hasonlóan csinálta?

David Goldblatt

Na igen, ezért érdemes fotózni. Mondhatjátok, hogy túltermelés van képekből, hogy eleve mindenki fotózik már, de ezt senki sem csinálja, amit David Goldblatt. A 70-es évek Dél-Afrikájában vagyunk, ugyebár tudjuk, hogy nem könnyű időszak feketéknek, fehéreknek. Sok fekete munkás hajnali fél háromkor kel, hogy egy busz elvigye a reggeli munkakezdésre a gyémántbányába, ahol egynapi bére 2 dollár, és persze, hogy éjjel ér haza. Egy másik család megpróbál növénytermesztésből megélni, de nem jön össze. A fővárosban lecserélnek egy szobrot, nagy felháborodás mindkét oldalon. Ilyen és hasonló mindennapi pillanatokból áll össze a kiállitás, ami nem azért emlékezetes, mert annyira szépek a képek (amúgy persze hogy jók), hanem mert a fotós ott volt.
Ezúttal hosszú magyarázó szövegeket tettek ki a falra, igy több mint egy órát töltöttem a kiállitáson, mire mindent végigolvastam. Fantasztikus történet mind.

2018. április 23., hétfő

Bak Imrének igaza van

Nagy örömmel olvastam Bak Imre interjúját az áprilisi Műértőben. Ugyanis szó van a Nemzeti Galéria 60-as évekről szóló kiállitásáról, nem éppen hizelgő hangnemben (keretek között - a 60-as évek művészete Magyarországon).  Én úgy voltam a kiállitással, hogy na ebből biztos nem irok posztot, ha ugyanis ennyire gyenge volt a 60-as évek termése, akkor azt nem kéne mutogatni. Később jutott eszembe, hogy dehát azért volt annyira vérszegény az anyag, mert igen sokat kihagytak belőle. Eszembe jutott Kassák, aki ekkor még bőven alkotott, Tót Endre és igen, a neoavantgárdok. És Bak Imre is, ha már róla volt szó az előbb. Galántai György, akit a kápolnatárlatok után sikeresen kiirtak a művészettörténetből. Ehhez képest a kiállitáson semmivel sem jelezték, hogy itt bizony volt egy második nyilvánosság, Hamvas Béla baráti köre - és persze Czóbel is aktiv volt még ekkor, habár jórészt Párizsnak dolgozott.
Az is egy jó felvetés az interjúban, és végre ki merte valaki mondani, hogy nem igaz, hogy ezeknek az embereknek nem lehet retrospektiv, vagyis a teljességre törekvő, időrendi áttekintő kiállitása. Nagyon hiányzik ez a művészeti életből, hiszen az életművek igy csak lógnak a semmiben, vagy mint legutóbb Wahorn esetében a Missionart galériában, éppencsak felvillant valamit az életműből. És ekkor bevillan a Modem Debrecenben, és hogy milyen jó volt a Bukta Imre kiállitás. Igaz, már Modem sincs. Azért a Nádlernek szerintem nem a Várfok galériában kéne kiállitania, vagyis ott is, de lehetne neki nyugodtan a Nemzeti Galériában is tárlata. És még tudnám sorolni a neveket.
Eközben egy Szilágyi Lenke, aki tényleg megkerülhetetlen a fotózásban, egy könyvtárban állitja ki Petri Györgyről a képeit. Ez elképesztő. Úgyhogy nem csodálkozom azon se, hogy Bak Imre sem akar már itthon érvényesülni. Hol is tenné? Egy könyvtárban?

2018. április 22., vasárnap

Jim Dine a Pompidou-ban

Az amerikai művész 1935-ben született, és leginkább a pop stilushoz szokták sorolni, a 60-as években futott be. Most viszont a Pompidou-nak ajándékozott egy csomó művet, igy külön kiállitáson emlékeznek meg róla. Különben ez nem jelent megvesztegetést: nagyjából a fél világ odaajándékozná a művét ingyen a Pompidou-nak, hogy elmondhassa, hogy van ott egy műve, úgyhogy ez az ajándékozás nem azt jelenti, hogy egy névtelen nimand próbálkozik.. Ellenkezőleg. Jim Dine-nak különben Bécsben az Albertinában volt legutóbb kiállitása.
Ahogy belépünk, rögtön egy hangulatos terembe kerülünk. A szöveg nem csak látványelem, bár annak is elég menő. Ugyebár a 60-as években járunk, Kerouac és Ginsberg korában. A szöveg nagyobb része amúgy elmaszatolt, de olvasható, mintha csak nem tartaná már annyira fontosnak, vagy ki akarta törölni, de félúton már nem volt olyan fontos..Amúgy Jim az installációiról hires, és nem véletlenül. Szerkezetei ötletesek, időnként még azt is értjük, honnan valók, de mégis érdekesek.
Miniszobrokkal turbózza fel az amúgy hétköznapi tárgyakat, melyeket ivókútból, rotációs kapából, vagy lapátból alakit át.
Festészete szintén rendhagyó. Egyik kedvenc képem tőle a vőlegény és menyasszony, egy holló és egy fehér nagyon tollas madár egymásmellettisége. Hát nem éppen keresztényi értelmezés, de ettől jó, és igy elég szépen rimel mondjuk Kerouac-ra, aki szintén nem akart elköteleződni. Csak az a boogie ott a lábban..

L'Officiel art újság

Nagyon birom a francia művészeti életben azt, hogy a 10-15 (már ez is mennyire sok) megkerülhetetlen nagy múzeum és kb. 200 jónevű galéria mellett rengeteg vadhajtás van, és később ezek vagy megragadnak a köztudatban, vagy nem. Bőven akadnak önjelölt szerkesztők, újságirók, és ilyenkor egy lap csak úgy kipattan. Mint pl. ez:
Nem gondolnám, hogy a művészetéhes olvasók ne találnák meg a Beaux-Art, a Connaissance des art, az Art Actuel, A Photo, a Le Journal des art, a La Revue, a Le Quotidien de l'art - hogy csak az ismert nagyokat emlitsem - közül a nekik tetszőt. A L'Officiel Art ráadásul nagyra tör: egyből az Art Bázel, a Chanel (mondjuk ő mindegyikben), a Fendi, a Van Gogh foundation hirdet náluk. A témáik valóban nagyon modernek, egészen annyira, hogy pl. táblaképet egyáltalán nem közölnek, vagy csak véletlenül. Van helyette installáció, mix art, fényművészet, szobor, szinezett fotó, szóval minden ami progressziv. Mint a cimlapból látható, egy kicsit hatásvadász irányba mentek el. Ugyebár az 1968-as diáklázadás évfordulója van idén, ennek megfelelően egyrészt minden könyvesboltban van erről egy könyv, másrészt a lapban is igen hosszan emlékeznek a témáról, mentségükre mondható, hogy a kiválasztott képek nagyon igényesek.
Nekem egy kicsit frusztráló volt, hogy az általam ismert/kedvelt témák a 68-as témával ki is merültek, pedig egy ideje követem már a francia művészetet, de másfelől ez egy jó ürügy a megismerésre...

2018. április 19., csütörtök

Magyar képek a Pompidou központban 2.

Itt ez a remek Perneczky Géza kép, ami most éppen a Pompidou központ 4. emeletén lóg a kortárs anyagban:
Perneczky remek választás, ráadásul ő már régóta Kölnben él, igy jobban betagozódott a művészeti életbe. A Rózsák nyesése könyve pedig remek, egyfajta mini életrajz, azért elég vékony ahhoz, hogy gyorsan el lehessen olvasni, de fontos, jó mű.
Viszont Tót Endre könyve, az Örülök, ha... és a művei talán még jobban illettek volna a Pompidou-ba, de persze nem én döntök...És Perneczky is remek (érdekes, hogy ezt a képét sokat idézik, a teljes életműve viszont nem annyira ismert)

Magyar képek a Pompidou központban 1.

Maurer Dóra 1972-es kézmozdulatait vette meg a Pompidou, ami most éppen látható is a 4. emeleti kortárs művészeti anyagban:
Ez egy biztos kezű választás, Maurer Dóra évek óta az egyik legismertebb művész külföldön, ezek a képei pedig sokszor sok helyen voltak már. Az más kérdés, ha rajtam múlik, én biztos Hajas Tibor falfeliratait vettem volna meg, bár persze a kézmozdulatok nyelv nélkül is érthetők...

2018. április 17., kedd

Junya Ishigami a Fondation Cartier-ben

A Fondation Cartier, ami teljesen más, mint a Fondation Henri Cartier-Bresson, egy kortárs művészettel foglalkozó alapitvány. Egyre bővülő gyűjteményük van, és általában olyan témákkal foglalkoznak, amik a többi galériának vagy múzeumnak már éppen nem komfortos. Volt már afrikai művészet, design, ennek a kiállitásnak a cime pedig freeing architecture, vagyis az épitészet felszabaditása. De nyugodtan irhattak volna mentsük meg a természetet cimet is, az is nagyjából fedte volna a témát, csak nem hangzik olyan jól.
Honnan is kell felszabaditani az épitészetet? Természetesen az épületek készitése alól, a monumentális tájsebek létrehozásától, betonszörnyek vicsorgásától. A kulcsszó a harmónia, s mivel a kiállitó japán, nem csoda, hogy ezt a természethez való fordulással képzeli el. Erre jó példa maga az alapitvány épülete is, hiszen nem egy betonszörny, noha azért 5 emeletes magasságával nem is pinduri, mégis a rengeteg fa és más zöld miatt úgy érezzük, hogy ez inkább egy park, és mellékesen van egy épületecske is. Junya munkáiban természetesen az épitkezésen megtalálható összes növény szerepet kap, és szó sem lehet arról, hogy csak úgy ledózerolhatnák a területet. Sőt, az épitészetében inkább a ronda kikötő eltakarása szerepel célként, vagy éppen az üvegek alkalmazásával minél nyitottabb táj létrehozása.
Én inkább csak érdekességképp nézegettem műveit, de azt biztosra veszem, hogy igencsak harmóniában van a természettel, és külön öröm, hogy vannak olyan megbizók is, akik pont ezt várják tőle.

2018. április 16., hétfő

Zbigniew Dlubak a Henri Cartier-Bresson alapitványnál

Henri Cartier-Bresson ugyebár egy világhírű francia fotós a 20. századból. Az ő volt műtermét alakitották át kiállitóhellyé, és meglehetősen érdekes munkákat állitanak ki, amik egy kicsit kilógnak a fősodorból, mint ahogy az alapitvány helyszine is , ha nem is távoli, de éppen kiesik a kellemesen, sétatávolságban lévő látványosságoktól. Igy viszont biztosak lehetnek benne, hogy éppen ezért aki ellátogat hozzájuk, az nem azért megy, mert megérintette a Montparnasse nosztalgiája.
Zbigniew Dlubak egy lengyel avantgárd művész, aki Moholy-Nagy-hoz hasonlatos leginkább. Ő is festészetben és fotóban egyaránt aktiv, és nála is az ötletek fontosabbak, mint a kidolgozás, legalábbis mai szemmel. Rengeteg ötlete volt, rengeteg műfajban alkotott, és emellett az élettörténete is tanulságos. 1921-ben született, megjárta a koncentrációs tábort, de túlélte, és a háború után fontos szerepe volt a művészi élet újraszervezésében. 1953-tól a Fotografia szerkesztője, de tanitott  filmezést és művészetelméletet is. Ezen a kiállitáson leginkább a háború előtti képeit láthatjuk, és mondhatom ,hogy lenyűgöző az az ötletáradat, amit elénk pakol. Persze mai szemmel ezek már nem túl látványos, fekete-fehér művek, de az ötletek ma is működnének. Ő is szerette a kollázst, mint akkoriban annyian, a fotóin pedig szintén a mély gondolkodás jelei láthatók. Hasonlóan André Kertész new york-i képeihez, ő is a saját lakását fotózta, mégpedig úgy, hogy a lefotózott tárgyról készitett képet a tárgy mellé rakta, ezzel mintegy eltakarva a valóságot. A kezes sorozatát is tulajdonképpen láttam már máshol, vagy legalábbis hasonlót, de nem merném azt mondani, hogy nem ez volt előbb. Ez az anyag tehát egy titkos tudás lehet, amikor a 70-es évek avantgárdjai újra felfedezték ezeket a trükköket, akkor senki sem mondta nekik, hogy ezeket már kitalálták előttük 30 évvel...

2018. április 15., vasárnap

Olivia Gay a párizsi fotóházban

Érzékeny anyag, női megközelités. Az egész onnan indult, hogy elkezdett prostituáltakat fotózni, azok közül is azokat, akiknek kényszer volt ez a munka, akiket otthon nem vártak haza. Ebből egy hét évig tartó projekt lett. Aztán elkezdték érdekelni más nők, akik szintén nem jutottak előre, ezért Braziliába ment, ezúttal is 7 évre. Az anyagai nagyon a határán vannak a projektfotónak, de leginkább feminista mozgalomban lehet elhelyezni.
Tulajdonképpen minden képe a női kizsákmányolásról szól. Klasszikus riportfotókat is készit, de beállitott képeket is fotóz. Legerősebb érdekes módon mégis az, amikor egy fekete háttér előtt odaáll a kamerához, és beszél. Elmondja, hogy 7 évett töltött ezzel meg azzal a lánnyal, hogy miért kezdett bele az egészbe, és ilyenkor a fotók csak háttérként láthatók. Hiteles és erős anyag, mégis, ha csak a képeket nézem, akkor - talán a hasonló témamegközelitések miatt - már inkább félrenézek vagy csak tudomásul veszem a képeket, de nem hatnak rám. Viszont a videó annyira személyes, annyira magával ragadó, hogy arra felkapom a fejem. Lehet, hogy Olivia rossz műfajt választott?

Sajtófotó kiállitás a Capa központban

Mindeközben nálunk sajtófotó kiállitás van. Namost általában ez azt jelenti, hogy a legjobban elkapott pillanatfotókat teszik ki, vagyis mittudomén, egy autót megelőz a saját kereke, a fotós épp ott van, és elkapja a pillanatot..Vagy az egyik politikus félrenyel, félrenéz, kacsint, bármit csinál. Na ilyen fotókból egyetlen sem volt a mostani kiállitáson. Ez eléggé furcsa, hiszen akkor mi marad, ha már ez sincs? Vegyenek egy Hócipő-t (újságot), abban még van ilyen kép. Az idei sláger a megapeace. Jaj, nem, dehogy, akarom mondani a szerencsétlen, falusi, lehetőleg cigánycsaládok elviselhetetlen körülményeinek fotózása. Szó se róla, elég szörnyű, hogy egyesek hogyan kénytelenek élni, nyilván tudnak távolba merengően nézni, a fotós meg ezeket a nyilvánvalóan beállitott képeket adja el riportnak. Ja bocsi, nem mondtam még, mi ezzel a bajom. Egyrészt az is, hogy ténylegesen elviselhetetlen körülmények között élnek legalább egymillióan. A másik viszont az, hogy ebből kell anyagot csinálni. Ezermillió fontos dolog történik, de nekünk az éhezők mutogatása a fontos. Mert persze, mutassák. De ilyen mennyiségben ez már visszataszitó.
Azért a szervezők is érezték, hogy ez harmatgyenge, ezért berakták Máté Bencét. Te jó ég, természetfotó mint riport? Nem azért, imádom a képeit, és ő tényleg elkapja a pillanatot, ráadásul intelligens, jó szeme van, jók a fények, de régen nem ezt hivtuk sajtófotónak.
Ha már mindenáron ki kell emelni valakit, akkor Ajpek Orsolyát emelném ki -index.hu - aki Londonba kiment magyarokról készitett riportot. Az eredeti cikk is hosszú és érdekes volt, itt a kiállitóteremben is érdemes volt ezt megkeresni. Az alanyok meglehetősen őszinték, még úgy is, hogy ők azért már valamit letettek az asztalra, ami erősen alá van becsülve az anyagban, de ezzel együtt ez egy informativ, jó anyag. Csak pont fotóilag érdektelen, mindenkiről készült egy igazolványkép, meg egy a munkahelyük előtt, persze ennek a dokumentációnak ez a lényege. A többi anyag annyira felejthető, hogy már el is felejtettem...

Sheila Hicks a Pompidou-ban

Alapvetően kétfajta művész van. Az egyik olyan, mint Bernard Buffet, aki a saját múzeuma megnyitójára sem ment el, mert akkor pár képet nem tudott volna megfesteni, és amúgy sem akart igazából emberek közé menni. A másik fajta lehet Sheila Hicks, aki a Pompidou-s kiállitásán nemcsak a megnyitón szerepel, hanem minden nap lelkesen ott van a kiállitásán, lehet vele beszélgetni, dedikáltatni, és folyton mosolyog.
Nem tudom, hogy a művei készitése közben is csak mosolygott-e, de apró kételyeim azért akadnak. Sheila ugyanis textilekkel foglalkozik, de ráadásul nagy méretben, többféle anyagot variálva, millió mintázatot és szint kombinálva. Nem egy ötperces meló.
Rögtön a kiállitás első és legnagyobb darabja az, ami a Velencei Biennálén is kint volt. Ott viszont nem érvényesült annyira, egyszerűen annyira széttartó és összevissza volt a válogatás, hogy ott maximum elmosolyodtam a pamutgombolyagok láttán. Másrészt ott már annyira fáradt voltam, hogy szivesen leültem volna a bolyhokra, de azt nem lehetett. Itt a Pompidou-ban viszont egy nagy csarnokban van minden, és a sok hasonló mű erősiti egymást.
Kicsit üldögélek az alkotások előtt, próbálom megfejteni a varázsukat. Először is ezek rettentően szoborszerű dolgok. Nem lepődnék meg, ha egy téren látnám őket, persze nem fogom. Másodszor a textil valahogy otthonos, belsőséges hangulatot teremt. Harmadszor pedig elámulok a munkamennyiségen. Ugyanis egy négy méteres oszlopot összevarni különböző szinű anyagokból, az szerintem nem öt percig tart. És nem is tizig. És a különböző variációk pontt olyanok, mint egy absztrakt festőnél, mondjuk Mondriannál. Játék a szinekkel, játék a melyik-mi-után jönnel, játék mindennel. Szinte egy ötletbörze az egész kiállitás.Ugyanakkor a ruhaanyag egyfajta frisseséget is hoz: azok az ötletek, amiket már láttunk párszor vásznon, frissként hatnak igy bemutatva.
Az pedig, hogy Sheila hihetetlenül kedves az életben is, egy picit még hozzáad a kiállitáshoz.

2018. április 13., péntek

Francia fotózsurnalisztika a párizsi fotóházban

Egészen pontosan úgy szól a cim, hogy találkoztam a francia fotóval.. és létezik! Ezzel a felütéssel persze inkább kérdéseket generáltam most, hiszen Párizs inkább az egyik fővárosa a fotónak..De a Mep, vagyis a párizsi fotóház igazgatója nem igy gondolja. Példaként a bevezetőszövegben azt irja, hogy amikor találkozott a Moma hires kurátorával, John Szarkowski-val, és a francia fotóról beszélgettek, a kurátor egyszerűen ezt mondta a francia kortárs fotóról: az nem létezik..
Persze ez csak egy jól hangzó mese, ugyanis természetesen jól hangzó neveket már elég régóta produkál a francia fotó, és most gondolhatunk a fotóriporterek sokaságára, akik mindenhol ott voltak, ahol történt valami, vagy a képzőművészeti ágra, ahol meg mondjuk Pierre és Giles ismertségű emberkék vannak..Azért ne tévedjünk el, Amerikában semmi sem fontos, ami európai, igy a francia sem, de azért ezen a kontinensen meglehetősen nehéz a franciák nélkül beszélni fotóművészetről. A kiállitás viszont szerencsére egyáltalán nem egy sznob névfelmutatás, hanem egy izgalmas válogatás. A legfelső emeletre kerültek a fotóriporterek. Ide olyan képek kerültek, amik egy érdekes helyszinen készültek ÉS elég művésziek ahhoz, hogy érdemesek legyenek egy galériabeli bemutatkozásra. Különösen megragadt az öbölháború homokszinű bunkereit, fegyvereit művészien bemutató sorozat. A homoksárga 10 árnyalatát látjuk a képen, teljesen absztrakt az egész, ám a jobb sarokban észreveszem, hogy mégsem absztrakt a kép, mert egy tankot ábrázol, de ezt csak egészen közelről, a kép előtt megállva látom. Az itt bemutatott képeken sosem az aktualitást látom, hanem az ország vagy hely jelenségeit legfrappánsabban bemutató, átgondolt sorozatot.
Egy emelettel lejjebb már a tiszta képzőművészeté a terep. Nagyon finoman azért megjelenik a felelősségvállalás is, más szóval szolidaritás, amikor a társadalom legalsó rétegei átszűrődnek a művészeti beállitásokon...A következő szinten pedig jönnek a nagy nevek. Nagyjából mindenki 3 méter falat kapott: természetesen teljesen lehetetlen bemutatni valakit ekkora helyen. De most a listakészités volt fontos, ugyanakkor nincs hiányérzetem: ez az 5-6 kép elég jól mutatja, hogy milyen témákat preferált az illető, a teljes életművet meg amúgy is inkább egy életműkatalógusban keressük.
Nagyon érzékeny válogatás ez. Úgy érzem, teljesen szubjektiv, miközben felállit egyfajta narrativát, egy magas szintet, amit aztán végig fenntart. Hangulatba hoz.

2018. április 10., kedd

Guillaume de Sardes szerelmi története a Mep-ben

Ezért szeretjük a franciákat: csodás szerelmi történeteket képesek elénkvarázsolni, a Mep-ben, a párizsi fotóházban pedig ki is használták a lehetőséget.
A történet 5 évet fog át, és egy fiatal és persze tapasztalatlan lány történetét meséli el. A képek csak illusztrációk, az igazán fontos a képek alá gyöngybetűkkel irt szöveg, azt olvasva fejlődik ki a történet, anélkül a képek lógnak a levegőben. És meglehetősen elvontak is ahhoz, hogy a bonyolultabb rétegeket elmeséljék, pl. hogy miért ment a lány Berlinbe, és a kapcsolat hogyan alakult. Azonban ez kritika is, mert végső soron a képek meg se próbálják elmesélni a történetet, eleve afféle spontánnak beállitott fotózások, amik persze nem azok. Szerencsére ugyanakkor meglehetősen hétköznapiak is, vagyis még éppen a hihetőség határán belül vagyunk, noha én abban sem vagyok biztos, hogy végig ugyanazt a lányt látjuk.
Mindenesetre érzékeny és továbbgondolható anyag ez, ami sem különlegesen jó fotót, sem különleges történetet nem ad, mégis amikor eljövünk, érteni véljük az egészet.

Art Paris Art fair 2

Ez a Georges Mathieu kép egyszerűen tetszik:
Az 1990-es kép 97 * 130 cm, és persze meglehetősen erős szineket és hatásokat használ. Már majdnem felmerül az is bennem, hogy ez egyszerűen csak egy hatásvadász semmiség. De a pont egy fokkal világosabb sárga a kép majdhogynem közepén és a feketéből mégis majdnem fehérbe menő felület a kép bal oldalán mégis azt mutatja, hogy azért gondolkodott a festő...

2018. április 8., vasárnap

Természetfotó kiállitás a Klebelsberg kulturkúriában

Habkönnyű téma. Cuki állatok, látványos képek, nagy gond nem lehet. Ráadásul ott van Máté Bence, mint egy toronymagasan kiemelkedő tehetség, innentől kezdve tényleg nincs tétje a dolognak. És tényleg nincs - mondhatom el a kiállitás megnézése után. Szó se róla, vannak szép képek, vannak olyan Mátébencések, és azokat tényleg ő fotózta, tehát ez is rendben van. Ami hiányzik, az a mélység. Persze egy ilyen kiállitáson, ahol mindenki egy képpel szerepel, nem lehet sorozatokban gondolkodni, de valahogy évről évre sekélyesebbnek érzem a témákat. Igen, van egy róka, egy átfutó vaddisznócsalád, egy ürge kidugja a fejét, a köd eltakarja a falut. Valahogy túl sok ilyen képet láttam már az elmúlt években.
Szó se róla, jó képek ezek, Máté Bence értelemszerűen még jobb, és nála érzem is, hogy közelebb akar kerülni a témához. A többieknél sokszor azt látom, hogy felrakta a nagytelét, és most fél kilométer távolságból lefotózott egy rókát, hát éppen nem rossz, csak jobban értékelném, ha közelebbről is készülnének képek. Ha lenne valaki, aki jóban van az állatokkal, és nagylátószögű objektivvel fotózza őket, miközben ott van tőlük 20 centire...Ja, erre a felvetésre is Máté Bence a megoldás. Akkor nincs több kérdésem.

Pierre Alechinsky

Nagy kedvencem a Belgiumban született, de a Cote d'azur-ön élő francia festő. Többször irtam róla, két könyvem is van tőle. Imádom a képkereteket rendszeresen műgonddal kidolgozó, fura figurákat festő művész képeit, ezért először nagy öröm volt meglátni a képét. Ezt itt:
Meglehetősen nagyméretű kép, közel 2 * 2 méteres. De azért remélem, hogy nem az árát irták 135000-nek - valaki tollal odairta ezt a számot a képaláirásra. Bár nekem természetesen mindegy, hogy 13000 vagy 130000 euró, nem fogom megvenni. De nem csak azért. Ez a kép ugyanis... összecsapott. Mármint a festő többi művéhez viszonyitva. Vagy csak azokhoz, amiket ismerek. Pont az a jellegzetesség hiányzik, a fifikás képkeret, ami annyira érdekessé teszi ezeket a képeket.
Ez pedig felveti annak a kérdését, hogy vajon jó ötlet-e egy efféle művészeti vásáron kinyitni a pénztárcát. A hiresen magának való művésszel ugyan jó régen találkoztam utoljára, de ez a képe inkább csak a név miatt érdekes. Persze biztos vannak akiknek teljesen mindegy, hogy néz ki a kép, amit vesznek, ha elég jól tartja az árát, de én inkább megnézném még máshol is, milyen képei vannak még. Persze ugyanez hatványozottabban igaz az aukciókra, ott is azt használják ki, hogy jóval több látszólag a vásárló, mint a kép, noha ez nincs igy. a Picasso életmű közel 6000 darabos, és még jópár biztosan Picasso van aláirás nélkül. Alechinsky jó nevű festő, biztosan sok képet adott el, de én jártam a műtermében, és bizony rengeteg jó képe van.
Persze egy kép teljesen szubjektiv, ha nekem nem is tetszik ez a darab, biztosan van, aki örömmel akasztja majd ki, ez is a művészeti világ egyik szépsége...

Hogy mondjuk helyesen?

Időről időre fellángol a vita, hogy egy Magyarországon született, de mondjuk Franciaországban élő művészt hogy is nevezzünk. Egy régóta Párizsban élő, amúgy Pesten született, de ma már francia állampolgár azt mesélte nekem, hogy csinálhat bármit, ő sosem lehet francia. Hiszen nem abban az országban született, mindig számontartják, hogy ő idegen. Ezzel kicsit szembeszálltam, hiszen mondjuk Brassai sokkal inkább francia, sőt maguk a francia források is igy emlitik, és csak az életrajzában jelenik meg, hogy egyébként Brassóban született (ami megint komplikáció, hiszen az ma Románia, de Brassai születésekor magyar terület volt). Ugyanigy Hantai Simon is francia, már csak azért is, mert amikor elhagyta az országot, az egyirányú út volt, nem jött vissza, soha nem tartotta a kapcsolatot itthoniakkal.
Van viszont egy könyv - Dictionnaire dés étrangers qui ont fait la france - hát nem túl kedvesen idegenek, akik a franciáknál futottak be cimen fut, és tele van olyan franciákkal, akik persze nem ott születtek, de identitásukhoz nemigen férhet kétség. Ott van pl. Kundera. Ő a cseheknél született, de sokszor kijelentette már, hogy ő bizony francia, és nem is hajlandó csehül megszólalni. És itt rögtön el is vágnám a vitát azzal, hogyha valaki egyértelműen deklarálja, hogy ő francia, akkor azt szerintem rá kéne hagyni. Ha ő annak - vagy magyarnak, csehnek, bárminek- érzi magát, és mint pl. Kunderánál is látjuk, hogy semmi kapcsolata a csehekkel, akkor az eldőlt.
Sokan vannak, akiknél talán ez nem annyira egyértelmű. Mondjuk kint él már jó ideje, de időnként visszalátogat, tartja a kapcsolatot, mittudomén, magyar könyveket olvas, akkor ott meg lehet kérdezni tőle, hogy minek tartja magát. Mert hiszen én Pesten is tarthatom magam franciának, aki csak kényszerből szólal meg magyarul, de Párizsban is tarthatom magam magyarnak, aki éppen kint él.
Az Art Paris művészeti vásáron mindenesetre Riegl Juditot franciának irták ki.

Massinissa Selmani a Palais de Tokyo-ban

Valahogy Párizsban egyre többen beszélnek róla. Az Algériában született, de Toursban tanult grafikus hirtelen az Art Paris egyik Vip programja lett, és már a Pompidou kurátorai is rámozdultak. Annyira nagy a nyüzsgés körülötte, hogy szinte folyamatosan magyaráz, kurátorokkal beszélget, elég nehéz volt időt találnia egy találkozásra.
A Palais de Tokyo pedig remek hely. Egy igazi kortárs művészeti központ, melynek az oldalában kiváló gördeszkapálya van (és használják is). Belépve csodás kávézó és egy pazar könyvesbolt fogad, a kávézóban kényelmes pamlagok várnak a könyvesboltban pedig a nagyjából elvárható kinálat - pl. Artforum van, ami elég jó. És nem egy kiállitás van, hanem nagyjából folyamatos programáradat, melyben azért kiállitásoknak is jut hely. Ezzel együtt a tárlatvezetés végén megszólal egy dob, amit egy japán lányka üt, és már készülődik egy másik teremben egy underground filmvetités, a fiatalok pedig jönnek-mennek.
Maga a kiállitás kerettörténete az, hogy a párizsi kommün bukását követően 1873-1880-ig sokakat deportáltak Algériába, ahol az algír ellenzék -szintén deportált - embereivel alkottak közösséget. Innen indulunk, de a grafikák azért épp eléggé általánosa ahhoz, hogy ez a történet ne ráüljön a grafikákra, hanem csak egy finom értelmezési lehetőséget adjon.
Én pl. sokkal inkább emberek közötti interakcióra gondolok a rajzok kapcsán, ami bárhol lehetne. Néhány ötlet nagyon tetszik a kiállitáson. Egy képeslap méretű tévét látunk, amin valóban utazási film megy, ezzel arra utalva, hogy egyrészt hagyományos képeslapot már úgysem ad fel senki, de talán ilyen interaktiv lapot igen, másrészt pont arról szól, hogy mennyire félelmetes lett a képigényünk. Egy másik installációban egy fadarab úszik egy kissé zavaros vizben, de hiába halad folyamatosan, sosem éri el a peremet (vagy partot). Aki amúgy azt a következtetést vonná le, hogy egy videó ma már elvárt részét képezi egy bármilyen kiállitásnak, az jó helyen kopogtat. Zömmel azért grafikákat látunk, még azt se mondom, hogy mindegyik teljesen kidolgozott és végleges verzió, de hát manapság már talán arra se marad idő, hogy egy grafikát befejezzen a készitője...

2018. április 7., szombat

Art Paris art fair 1.

Az idén 20 éves az Art Paris művészeti vásár, ezért a kiemelt téma ezúttal a francia művészeti élet volt. Ez azt jelenti, hogy főleg párizsi galériák szerepeltek, habár ez a kiemelés inkább csak érzékelhető, semmiképp nem látványos. Miért is megy valaki egy efféle művészeti vásárra? Ideális esetben természetesen vásárolni. 10000 euróért már voltak elérhető képek, méghozzá elég jó nevű festőktől, de a jobb művek is csak nagyjából 20000 körül mentek. Épp a szemem előtt adtak el egy Henri Michaux képet 17600 euróért, mégpedig ezt:
Az 1974-es kép 70 * 100 centis. Ezért a pénzért én inkább ezt a Bruno Suter képet vittem volna el, bár kétségtelen, hogy Michaux magasabban jegyzett festő.
Egy ilyen seregszemlén természetes, ha csak a művészek egy részét ismerjük. Sőt, ez egy természetes terepe az ismerkedésnek a hozzám hasonló nézelődőknek. Az idén én három olyan nevet irtam fel, akit korábban nem ismertem, de nagyon érdekes.
Csak nagyon kevés galéria hozott el igazán értékes anyagot. Persze volt Sam Francis, sőt Soutine és más klasszikus is, de azért a legtöbben a befutott kortársra lőttek. Örömmel fedeztem fel Riegl Judit képeit két standon is, ráadásul a kedvencem, robbanás sorozatból. Talán ez a leglátványosabb tőle.
Az igazán nagy neveket, Richtert, Jeff Koonst, Damien Hirst képeket nem láttam, bár azok inkább aukciókon cserélnek gazdát. Viszont örömmel fedeztem fel Le Corbusier festményeit, amikkel elég ritkán lehet találkozni.
Számomra teljes az ellentmondás az Art Paris kommunikációja és a vásár között. A hirlevelekben és minden felületen ez egy fiatalos, trendi vásár, ugyanakkor a kiállitott képeken azt látom, hogy zömmel befutott művészek általánosan ismert képeit rakják ki, ami persze érthető, ha egy stand annyira drága, hogy csak egy jónevű művész képének eladásával hozható be a költsége, mégis jobban örültem volna, ha bátrabbak a résztvevő galériák. Persze az is igaz, hogy az is talált magának érdekességet, aki a Pierre et Giles képeket szereti, és az is, aki inkább Erró stilusát szereti.

2018. március 25., vasárnap

Picasso mint Ferrari

Néha olvasom a Top Gear újságot, ami autókról szól, de nem baj, témába vág. Nem értem, miért van az, hogy autókról annyira közvetlenül lehet irni, művészetről pedig sosem. Az simán bekerülhet egy autós lapba, hogy egy esős szombat délután kiautóztam a szerpentinre, vagy féket szereltem a haverokkal vagy éppen mi volt a legnagyobb tévedésem, miközben művészetről, ami jóval szabadabb téma, csak elvont, 20 művtöri vizsgával értelmezhető szövegeket olvasok.
Itt van ez az Andy Murray cikk. Ő ugyebár Anglia legjobb teniszezője, nyilván felveti a pénz, nem is kérdés, mégis egy nagyon laza interjút adott, amiből kiderült, hogy vett egy Ferrarit, mert azt hallotta, hogy attól gazdag valaki, hogy van ilyenje, de nem szerette, mert hangos, kényelmetlen, feltűnő, és ezért lecserélte. A művészetben is van Ferrari? Talán csak nem Picasso lenne az? De miért nem olvasunk olyan cikkeket, amik emberek művészethez, képekhez való viszonyát mutatja? Fogalmam sincs, a Shell igazgatójának mi van a nappalijában, de egy újságból szeretném megtudni, miközben sztorizgat, hogy igen, volt egy Picassom, de eladtam, mert kényelmetlen volt, hogy folyton azt nézem, vagy mittudomén, valami személyes. Igen, ez a szó kell ide, a személyesség. Egy kép jó esetben nem egy árcédula vagy könyvelési tétel, mégis ritkán olvasok művészeti lapokban személyes történeteket. Nagy kár..

2018. március 20., kedd

Bartis Attila a Mai Manó házban

Tovább folytatódik a magyar fotósok semmibevétele. A tisztasági festésen (és nem felújitáson) átesett Mai Manóban ugyanis Bartis Attila iró, IRÓ képeit láthatjuk. No nem mondom, hogy nem vagyok kiváncsi a képeire, szivesen megnézném egy Szilágyi Lenke, Benkő Imre, Haris László... vagy soroljam akik már nem élnek?, Gink Károly - de gyorsan elfelejtettük, a fiatalokat? Szász Lillát? vagy inkább az Ősz Gáboros, külföldön élő alkotókat nézzük? Magyar Ádámot? Czigány Dezsőt? Örök kedvencemet, Kerekes Gábort? És még bele se néztem a jegyzeteimbe, a mára underground szintre szorult, jobb sorsra érdemes fotósokat nem is emlitettem, akik sehol sem kapnak kiállitási lehetőséget. Őket mind kidobjuk, hogy berakjuk az irót. De még itt is lehetett volna jól dönteni, mondjuk Nádas Péter fotóival. Vagy Douglas Copeland-ével, ha már iró - ő legalább jó is. Vagy a Bret Ellis-el együtt dolgozó fotóssal (irtam róla, Londonban volt kiállitása a Gagosianban).
Sajnos objektiven nézve is pocsék képek ezek. Kezdjük ott, hogy a szakmai minimum egy tükörreflexes gép lett volna. Még csak azt se mondom, hogy egy Canon 5d/Nikon D850, de az a játékgép, amivel fotózott, nem alkalmas kiállitásra. Ez remekül látható is a kiállitáson (már csak azért is, mert az egyik kiállitott képen látszik is a fényképező). A kis méretű képekkel semmi baj, az A4 méret még éles képet ad. Hanem a nagyobb, talán 60 * 80 -as képek mind szemcsések, életlenek, látszik rajtuk, hogy szétesnek. Ennek ellenére erőltetik a nagyobb képeket, amúgy persze jogosan, hiszen a nagyobb kép jobban mutat egy kiállitáson.
A másik nagyon nagy baj a témaválasztás. Az utazás. Utazás egy egzotikus helyre. Nem, ezt nem szabad. Nagyon nehéz úgy fotózni, hogy ne turistaképek legyenek. Sőt, talán lehetetlen. Na, azt azért nem, pl. a párizsi fotósházban - Maison Européenne de Photo, MEP - rendszeresen láthatunk ilyeneket (vissza lehet lapozni a blogban). Csakhogy ott sem turistaképek vannak, hanem mondjuk városiasodás Indiában cimmel készülnek a képek.
Én is rengeteget fotóztam az utazásaimon. Akadnak köztük jó képek is, sőt érdekesek is. De ha csak a helyszin a téma, akkor a fotók egyszercsak átcsapnak vagy afféle National Geografic-os van-egy-érdekes-arc képekbe, vagy egy elkapott pillanat megörökitésébe. Semmi gond ezzel, de ne tegyünk egyenlőségjelet eközé és mondjuk Benkő Imre képei közé, aki 30 éve fotózza Ózdot, vagy Szász Lillához, aki egy évig visszajár egy családot fotózni.
Szóval tulajdonképpen semmi gond ezekkel a képekkel - amig a szerzőjük egy családi vacsorán mutogatja a rokonságnak. De egy felhő fekete-fehér fotózása nem ad semmiféle mélységet egy képnek. A magam részéről én szeretném visszakapni a Mai Manót a fotózásnak. Vagy menjek át könyvkritikába, és irjam azt, hogy ahhoz képest, hogy fotós, egész jó iró?

2018. március 10., szombat

Magyar műgyűjtők a Pompidou akviziciós bizottságában

A Pompidou Párizsban vitán felül az egyik legrangosabb intézmény művészeti körökben. Valójában ők fedezték fel pl. Simon Hantai-t, és az ő kiállitásuk után lőtt ki rakétaként az ára a képeinek, utána ismerték meg széleskörűen. Nyilván a sort hosszan lehetne folytatni, de az egyértelmű, hogy akire a Pompidou figyel, arra más is fog.
Az efféle óriásmúzeumok műtárgybeszerzésre is többet költenek, mint a mi országunk oktatásra vagy éppen kátyúzásra (ja hogy erre 0-át költünk? bocs), és nyilván nem egy ember dönt, hanem bizottság. A bizottság pedig arrafelé szakértőkből áll, nyilván nem véletlenszerűen választanak. A Pompidou egy ideje egyre nyitottabb, olyannyira, hogy megnyitotta a műtárgybegyűjtő bizottságát a..na nem a pórnépnek, hanem az arra érdemeseknek. Az arra érdemesek pedig..hát igen. A pénz. Egy autó ára a beugró. Ez is régóta zajló polémia nyugaton, hiszen látható, hogy a gazdag műgyűjtők, akiknek esetleg 100 autóra is telik, méghozzá Bugattikra, Ferrarikra, befolyásolni tudják a piacot. Hiszen elég, ha egy műgyűjtő olcsón felvásárol egy életművet, majd a Pompidou segitségével jó drágává teszi azokat, akkor ugyebár nem művészetről beszélünk, hanem valami másról. De azért a Pompidou műtárgygyűjtő bizottságában elég sok ember van, tehát ha mindenkit befolyásolni akar, az kissé nehéz. Valójában az egész annak az elismerése, hogy a pénz a mozgatórugó: hát ezért az igazságért nem kellett a szomszédba menni.
Ami most új, hogy egy magyar műgyűjtő páros, Spengler Katalin és Somlói Zsolt is bekerültek ebbe a bizonyos bizottságba. Ami nem is egy bizottság: külön van fotóbizottság, és hopp, Kelet-Európára is specializáltak egyet. Hiszen innen is jön jó művészet. A műgyűjtő páros pedig nem tétlenkedett, rögtön javasoltak is művészeket, műtárgyakat.
Innentől külön is érdekes a téma, mert ha belegondolok, hogy én kit javasolnék...Jó, persze van egy kánon, de azért a kánon is elég képlékeny, és végül is sok a jó művész, akik egy szintet megütöttek...Amúgy nyugi, bármennyire is szeretnék, nem fogom hosszúra nyújtani a kit javasolnék én kérdést, mert a Pompidou Erdély Miklós műveiből vásárolt be. Hoppá. Vagyis: hoppá!
Na most kellene újrairni gyorsan a művészettörténet könyveket...

A Műértő magyar power 50-es listájának félreértései

A Műértő minden évben - az angol Art World újság nyomán- kihozza a hazai 50-es listát, ami szándékai szerint a művészeti szinteret leginkább befolyásoló embereket listázza. Az idei rangsor eleje: 1. Baán László, 2: Fabényi Júlia, Spengler Katalin-Somlói Zsolt, 4: Maurer Dóra, 5: Pados Gábor, 6: Somogyi Hajnalka és az Off-Biennálé csapata, 7:Pőcze Attila, 8: Mélyi József,9: Sasvári Edit, 10: Petrányi Zsolt.
A 20. helyre befut Kieselbach Tamás, Deák Erika a 40., érdekes hogy Molnár Annamária csak a 44.
Természetesen minden listán lehet elmélkedni, vitatkozni, és hát persze hogy szubjektivek is, szóval megsértődni rajtuk nem igazán érdemes. A 20. helyezett simán lehetne máshol 40. vagy éppen rá se kerülne a listára.
De azért mégiscsak szembetűnő pár dolog. Az egyik rögtön az, hogy titkos az, hogy kik szavaznak és az is, hogy mi alapján. A módszertan nem nyilvános, tehát ha én Kis Pipin galériavezető vagyok, és magamra adok maximális pontot, az is rendben van. Az angol lapban ezt úgy oldják meg, hogy egyrészt nyilatkoznak a pontozók, másrészt eléggé érthető, komplikált és utánkereshető szempontrendszer van, amiben persze még mindig van szubjektivitás, de azért egész más 20 oldalon keresztül, táblázatokkal megspékelt magyarázatot olvasni, mint a műértőben egy pár szavas leirást, hogy bocsi, titkos az egész.
A másik komoly kételyem maga az eredmény. Ha ez egy komoly lista lenne, Baán László nem kerülhetne rá. Hiszen múzeumi negyed már nem lesz választások előtt, a Szépművészeti zárva, az Mng poros mint Munkácsy festménye, miről beszélünk? Baán László a megbukott fellángoló, a politika szinpadára betévedt megmagyarázó ember, aki momentán semmilyen intézményt nem vezet és semmilyen kiállitást nem szervez. Egy jó húzása azért volt: a Szépművészeti kincseit kölcsönadta Európa minden múzeumába, ezért cserébe elképzelhető, hogy majd kap műveket kölcsön, ha majd egyszer újra kinyit a múzeum (és Baán még ott lesz). Szóval az ő neve ezen a listán teljes tévedés.
Ha pedig az első helyezettnek rajta se kéne lennie a listán, minek továbbmenni? Ám tessék: Fabényi Júlia a Ludwig igazgatója a 2. Namost neki épp most jár le a megbizása, egyrészt nem fogják újraválasztani, másrészt ha mégis, a Ludwigban akkor sem történik igazából semmi eget rengető. Sőt. Egy óriási elszalasztott lehetőség az a hely.
A 3. helyezett műgyűjtő páros viszont szerintem jó helyen van, ámbár megkockáztatom, hogy akár 1. helyre is kerülhettek volna - persze ehhez háttérinfók kellenének, hiszen nem mindegyik gyűjtő veri nagydobra szerzeményeit.
A 4. helyen Maurer Dóra ismét tévedés. Eleve a művészeti szcénára egy művész kevesebb befolyással bir, mint egy kurátor, igazgató, ami még akkor is igaz, ha Maurer amúgy maga is szervez kiállitást, pl. a soha senki által nem látogatott Vasarely múzeumba. Le a listáról.
5. Pados Gábor az Acb tulajdonosa, na ő valóban az első 5 hely valamelyikén lehet.
Akik nyilvánvalóan lemaradtak, azok a műgyűjtők. Persze nem mindenki nyilvánosan gyűjt, de azért mégis voltak 200 millió ft-os leütések aukciókon. Ja, persze ehhez már háttértudás is kellene...

2018. március 4., vasárnap

Fontos nevek akikről nem hallunk 849.rész

Sokszor eszembe jut, hogy mennyi csodálatos művész van, de az újságokban nem irnak róluk, összefutni nemigen fogunk velük, ki foglalkozna hát velük? Pedig érdemes lenne, mert igen érdekesek. Most csak felsorolok pár nevet, aki számomra fontos valamiért:
Gérard Fromanger: egészen bele lehet feledkezni a képeibe. Figurativ, de a szivárvány minden szinével rajzolt vonalai a képein egyfajta számitógépes hatást keltenek. De nagyméretű képeit órákig tudom nézni.
Dan Perjovschi: vicces, és ez nem túl gyakori. Szándékosan elrajzolt figurái és helyzetei azonnal befogadhatók, de érződik, hogy sokat filozofált rajtuk, mielőtt megrajzolta volna.
Ujj Zsuzsi: ő énekes is, de a 70-es években készitett önarcképei annak ellenére igen izgalmasak, hogy technikailag borzalmasak. Mégis, ez a fajta kitárulkozás, mármint lelkileg, ez valami.
Niki de Saint Phalle: ő is a múlt században élt, szobraival találkozhatunk a legfontosabb múzeumokban. Emellett egy puskával festékesbödönökre lődözött, amik mögé vásznat feszitett, és ez, hogy úgy mondjam, nem voilt annyira gyakori akkoriban sem.

2018. március 2., péntek

Megint a másik leszólásával jutunk előbbre

Régóta kabaré, ami a Mai Manó házban megy. De az sem éppen szivderitő, ami most történik. Röviden a történet annyi, hogy Baki Péter,a Maimanó új igazgatója leszólta Kőrösi Orsolyát, aki jópár évig vezette a házat. Baki most azt nyilatkozta a Magyar Nemzetben, hogy Kőrösi Orsolya adósságot hagyott maga után és szakmailag sok panasz volt ellene. Ami nevetséges. Nem rajta múlt, hogy a Mai Manó mennyi pénzből gazdálkodhat (kevésből). Nem rajta múlt, hogy az épület olyan amilyen.
De meg kell-e nekem védenem a volt igazgatót? Kritizáltam őt épp eleget. Inkább arról van szó, hogy ez a támadás nemtelen. Aljas. Baki Péter most azt mondja, ő sokkal jobb, hiszen a régi rossz volt. Ez nem túl nagy önbizalomra vall. És azt is tegyük hozzá, hogy amióta Baki vezeti a fotószövetséget, a szervezet gyakorlatilag nem létezik, legalábbis a korábbi aktivitásai megszakadtak, nincs már fotóhónap, nincs bécsi jelenlét a Photo Book fesztiválon, nincs portfolio review, nincs semmi. És ez az ember teszi rá a kezét a fotóházra...
Szögezzük le: ma és az elmúlt 20 évben a fotó nálunk senkit sem érdekelt. Egy maroknyi csapat próbált meg nagyrészt sikertelenül tenni az ismeretlenség ellen. A fotóban fontos dolgok rég nem a Nagymező utcában történnek. Ami nagy kár, mert lehet, hogy túl öreg vagyok, de én még jártam oda akkor, amikor a nagy öregek programokat tartottak, amikor egy Kerekes Gábor a könyvtárban töltötte idejét, amikor egy-egy rendezvényre a szakma nagyjai jöttek el. Érdekes módon arra is emlékszem, hogy hivták akkor az igazgatót. Aki Kőrösi Orsolyára tippelt, nyert.
Különben egy oknyomozó újságiró egyszer kinyomozhatná, mi is volt (esetleg van?) a Fotószövetség és az Otp között. Tavaly ugyanis még arról volt szó, hogy a Városligetben épülő Fotómúzeum alapitványa 51 %-ban az Otp kezében lesz, a maradék lesz a fotószövetségé. Mindez persze az épület felépitésének költségei fejében. Azóta ez a szál elhalt, hiszen nem lesz fotómúzeum, pláne nem a Városligetben. A jelentéktelenség árnya ismét elhalad a fotó mellett...

2018. február 26., hétfő

The square - filmajánló

Még sosem láttam, hogy ennyire különböző vélemények keringtek volna egy ilyen, alapvetően underground filmről. Akad, aki rajong érte, más elvesztegetett időnek tartja a megnézését. Szerintem egy jó értelemben vett idegesitő film.
A történet az, hogy a szupertoleráns Stockholmban a vezető kurátort kirabolják az utcán egy segitségkérésnek álcázva. Egy nő odalép hozzá az utcán, sikoltozik, hogy védje meg, majd megjelenik egy mérges fazon, aki viszont el is fut. A kurátor persze csak a múzeumban veszi észre, hogy meglopták. A tolvajok viszont annyira bénák, hogy bekapcsolva hagyják a telefont, igy a kurátor egy barátjával látja, hogy hol van a telefonja. Mivel ez egy panelház, szórólapokat nyomtat, hogy adják vissza a telefonját és a tárcáját.
Ez eddig egyszerűnek tűnik, viszont a film szándékosan rettentően idegesitőnek mutatja a maximális toleranciát, amit el kell viselni. Egy kerekasztal-beszélgetésen pl. folyton megzavarja a beszélgetést egy sérült ember, de ugyebár tolerálni kell őt is. És itt lép be a film nagyon idegesitő és ugyanakkor elgondolkodtató része: kell-e tolerálni ezeket az embereket? Mondanom se kell, amikor a kurátor szórólapokat dob be a házba, hogy adják vissza a telefonját, jelentkezik egy sértett fiú, hogy őt tolvajnak titulálni sértő, és kérjen bocsánatot tőle. A fiú totálisan el van tévedve, és nyilvánvaló, hogy mondjuk nálunk egyszerűen kapna egy pofont, de nem a svédeknél: ott tulajdonképpen megkapja a bocsánatkérést, ami valahol nevetséges.
Szinte az összes figura a mi világunkban totálisan idegesitő és értelmetlen - a reklámszakember apuka, aki beviszi a munkába a gyereket, és folyton vele foglalkozik a munkája helyett, az egyéjszakás kaland nő, aki az éjszaka után meg akarja beszélni a továbbiakat, a reklámszakemberek...Szóval mindenki.
Bár ott tartanánk, mint a svédek tolerancia tekintetében. Épp ezért a túlzott tolerancia visszásságát bemutató film szükségszerűen idegesitő és nevetséges nálunk. Mégis jónak tartom, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, ezért kap egy óvatos ajánlást. Bár az is igaz, hogy én is végig feszengtem filmnézés közben. Talán ez is volt a cél...

2018. február 25., vasárnap

Közös ügyeink kiállitás a Ludwig múzeumban

Muszáj érthetően beszélni. Ennek a kiállitásnak semmi keresnivalója itt. Művészeket kéne bemutatni, ehelyett azt látjuk, hogy megpróbálják a művészetet eljuttatni falukba, értelmi fogyatékosok, vakok próbálnak kommunikálni. Ez se rossz, és nem mondom, hogy nem kell ezzel foglalkozni, de talán nem itt. Bár végülis miért ne. Végső soron teljesen mindegy. Azért teljesen mindegy, mert 1: ki a fene megy el erre a kiállitásra? Jó, ez persze nem érv. 2: lehet egyfajta biztatás ez, hogy foglalkozzanak a témával, és beszéljenek róla, de ebben az esetben azt kell mondjam, hogy százezer fontosabb téma van. És attól, mert kirak elém egy tárgyat, ami semmilyen formában nem érdekes, ne kelljen már bólogatnom, hogy igen, a hátteret is figyelembe véve ez van. 3: ha már mutatják, mutassák a folyamatot, ne a végeredményt.
Rafael Y. Herman kiállitása is látható most a Ludwigban, de ez annyira kinos, hogy nem vesztegetek egy külön posztot rá. Őszintén szólva unalmas is már szidni a Ludwigot, csak azért teszem, mert az épület, amiben vannak, csodálatos lehetőséget ad művek kiállitására, emellett az én adóforintjaimból költenek arra, hogy NE mutassák be az igazi művészetet nekem.
A téma meglehetősen ötletes, éjszakai felvételekről van szó, amelyeket addig világitottak, amig nappali fény hatását nem kelti, csak a szemcsézettség és a lapos dinamika árulkodik, bár gondolom felhúzták erősen Photoshoppal, mert egy nyers kép nagyon nem igy néz ki. A projekt szerint azt kéne látnunk, hogy az éjszakai táj egy fikció, nem valóságos,noha mi annak vesszük. Ez sajnos logikailag akkora bukfenc, hogy teljesen érdektelenné teszi az egészet. A táj ugyanis nyilvánvalóan  nappal is igy néz ki, ez nem fikció, de ugye ha levesszük a maszlagot, akkor dögunalmas, érdektelen képeket látunk, amik még szemcsések is.
És ilyet még nem láttam: nem jutott elég kép (persze elég nagy a kiállitótér), ezért ha belépünk a kiállitásra, két óriási főfal teljesen üres. Ez is a koncepció része lenne? Egy kép/terem? Tényleg azt gondolom, hogy odaadhatták volna valakinek, aki ki is tudja tölteni.
Szerencsére Fabényi Júlia lelép végre, viszont nem lehet tudni, nem jön-e rosszabb a helyére. Mint mondjuk Pakson. Akkor akár tényleg be is lehet zárni az egészet, mit udvariaskodunk itt?


2018. február 22., csütörtök

Oltai Kata a Havibaj magazinban

Megjelent az új Havibaj magazin, benne interjúval Oltai Katával, a feminista Feri galéria vezetőjével.
Ezen felül miniinterjú a Guerrila Girls-el. Na igen, ezúttal középpontban a nők. www.havibaj.com

2018. február 13., kedd

Az elsunnyogott bezárás

Egy ideje már nincs Mai Manó ház, bezárt. Kőrösi Orsolyát leváltották, helyére Baki Péter került. Új kiállitás pedig nincs, az épületet felújitják - legalábbis a hirlevelük szerint. Valójában persze már hónapok, évek óta nagyon szerény a Mai Manó programja. Tavaly szeptemberben nyilt a Vivian Maier kiállitás, aztán decemberben be is zárt és kész, ez volt az össz aktivitás ősszel. Előtte is alig volt valami. A háttérben persze tudjuk mi van. A mai Manó nem fontos, mert fotóművészetről szól. Az viszont veszélyes. Ha Benkő Imre Ózdról készitett képeit nézem, ha Szilágyi Lenke bulizó fiataljait, hogy csak két példát idézzek, ezek olyan képek, amik elgondolkodtatnak és komolyan, felelősen szólnak a témájukról. Ami kellemetlen - a hatalomnak. Nem véletlen, hogy fotósok szinte sosem kapnak teret ebben az országban. Igen, most Korniss Péter kapott, de ő a 70-es években volt progressziv, izgalmas.
Talán az Alföldi gyűjtemény bemutatása volt a tüske, amit már nem néztek el a Mai Manónak, pedig borzasztóan fontos anyag volt és évekre elég témát szolgáltatott.
Máshogy kérdezem: miért nem hagyják működni a művészi fotókat népszerűsitő kiállitóhelyet? Mert nem kell nagy jóstehetség, mi fog itt történni, hiszen már történik is. Decemberben bezárt a ház, februárban pedig küldenek egy információt arról, hogy felújitják a házat. És apró betűkkel azt is irják, hogy Baki Péter. Ő volt az, aki gyakorlatilag megszüntette a fotószövetséget. Persze a vitázások, és persze az előző elnök tevékenysége is vitatható volt, de azért mégiscsak borzasztó, hogy amióta az emlitett úr átvette a fotószövetséget, semmilyen program, semmilyen szervezés, semmilyen esemény nem volt.
Abszolút semmi.
Megszűnt tehát a Mai Manó, most persze felújitják, ahogy a Szépművészetit is bizonyára, és majd egyszer, talán, meg is nyitják, hát persze.
Tényleg megszűnt a magyar fotó, mindez Capa, Brassai, Kertész, Moholy-Nagy országában. Szégyen.

Varga Bertalan a 3 hét galériában

Elfogultságot kéne kiáltanom, hiszen a festőt régóta ismerem, node nem is mondtam, hogy annyira dicsérni fogom...
Pedig de. Az előző kiállitásához képest ez egy összeszedettebb, érdekesebb, frissebb anyag. Maurer Dóra koloristának nevezte Bercit, és valóban nem nehéz Keserű Ilona vagy akár Maurer Dóra szineket belelátni a képekbe. Sőt, a képek az alkotójuk szerint egyfajta ideális szürke árnyalatot járnak körbe, tehát igen fontos szerepük van.
Bár korábban is láthattuk, most frissebb a nem négyzet alakú vásznak használata. Valahogy egyértelműbb, talán a kompozició jobban utal az eltérésekre, mindenesetre látványuk harmonikus annak ellenére, hogy csak érezni lehet, hogy miért tolódik el a kompozició a vásznon is túlra.
Különösen érdekes a háttérbe, beugróba került kép, amely számomra egyfajta elmozdulást jelent az eddigi stilustól.
Itt egy megfolyást láthatunk, ami elsőre teljesen ellentmond a zárt szinekkel teli koncepcióból. Hiszen ezeknek a képeknek a lényege a preciz, minden esetlegességet elkerülő kivitelezés. Természetesen érdektelenek lennének a képek, ha technikai hiba, megfolyás lenne rajtuk, nincs is. Itt azonban spontánnak tűnő, valójában igen komolyan kivitelezett, megtervezett jelenséget láthatunk. Nem lehet véletlen, hogy a folyás pont harmonikus, mind méretében, mind az elvágólagos szineiben. Kifejezetten érdekes kép, kiváncsi vagyok, vajon láthatunk-e több ilyet az alkotótól a jövőben.