2017. december 10., vasárnap

Új Budapest Galéria: szabadfogású számitógéphasználat

A C3 alapitvány 15 éve rendez versenyt 19 éven aluliaknak kreativ számitógéphasználatból. A pályamű lehet bármi: egy digitális rajz, megvágott videó, játék, bármi. Amellett, hogy szép és fontos kezdeményezés, két dolgot azért felhánytorgatnék: egyrészt miért csak 19 éves korig lehet pályázni? Másrészt én a 15 év alatt egyszer sem hallottam erről, most is csak egy bennfentes fültől.
No de a blog olvasói sokkal szerencsésebbek lehetnek, hiszen lám, itt van, jövőre is lehet pályázni gondolom.
Mert amúgy akármekkora közhely, hogy mindenre számitógépet használunk, nagyon is van helye a kreativitásnak. Mert az, hogy számitógépet használunk, még önmagában semmit sem mond. Lehet facebookozni, youtube videókat nézegetni, de lehet kreativkodni, fotókat, videókat vágni, vagy akár egy keretrendszerrel virtuális valóság helyszint épiteni. Ez utóbbira látunk is pár példát a kiállitáson, igaz erősen látszik, hogy csak az alapokat tudta elsajátitani a versenyző. A 19 éves kort tekintetbe véve figyelemre méltó, amúgy viszont egy kicsit gyengécske.
És itt jön az, hogy nem hiszem, hogy ez a kiállitás, mint kiállitás egy galériában, működne. Hú de jó, le tudott rajzolni egy házat, összerakott egy terecskét, ez tényleg nagyon szép egy gimnazistától. De azért a világ már nem egészen itt tart, és most még csak nem is VR-ről vagy komoly grafikájú játékról beszélek, egyszerűen csak a kiállitott művek többségén látszik, hogy az alkotójának fogalma sem volt, hogy mit szeretne alkotni, egyszerűen létrehozott valamit, ami éppen összejött. Ez nem rossz, de nem éppen műalkotás.
Persze lehet, hogy nem kéne szivóznom. Maradjunk annyiban, hogy az ötlet igazán remek, az meg, hogy véletlenül kiállitás formában tekinthető meg, nevezzük jó szándéknak.

2017. december 9., szombat

esztétikai mellébeszélés



Érdekes módon hiába szoktam leirni, hogy ez egy szubjektiv blog, mégis a legtöbb kritikát azért kapom, mert olyat irok, amivel az olvasók nem értenek egyet, pedig szerintem az a legjobb dolog, ami valakivel történhet, hiszen ha mindig csak bólogató jánosok vesznek körül, az nem tesz jót. Ebben a posztban nagyjából a teljes művészeti világot elküldöm melegebb éghajlatra, úgyhogy már előre számitok a kedves reakciókra.
Pedig amiről szó van, szerintem fontos téma, és úgy fogalmaztam meg, hogy vizuális mellébeszélés. Arról van szó, hogy néha úgy érzem, egy kiállitás leginkább az alkotó egojának a simogatására alkalmas, miközben rengeteg probléma mellett félrenézünk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a művészeknek az én saját személyes problémáimra kell reagálniuk, de amikor egy egészen apró, egy résztéma résztémájának apró részletéről közöl egy egyébként is vizuális kommentárt, na az már nem annyira tetszik. Mert persze hogy Barthes meg Wittgenstein meg Susan Sonntag idézése feljososit arra, hogy művészetértőnek mondjuk magunkat, de akkor árulja má el valaki, mikor látott utoljára olyan kiállitást, ahol szó volt:
- az államok egyre jobban megfigyelik az embereket, térfigyelő kamerák, alkalmazások segitségével
- a robottechnika fejlődése szép lassan elveszi az emberek munkáját
- miért van az, hogy nálunk, a periférián egyre többet dolgoznak az emberek mig a trend a kevesebb munka jobb helyeken
- digitális technika ide-oda, lett több barátunk az internet révén? Vagy inkább kevesebb?
- hogyan fogjuk kezelni a túlnépesedést? Több mint 7 milliárdan vagyunk, és értelemszerűen nem jut elég viz és élelem mindenkinek, munkáról nem is beszélve
- egyre több kütyüt veszünk de miért is?
Ehelyett mit láthatunk? Nemzeti Galéria: Korniss Péter fotók arról, hogyan éltek az emberek a 70-es években Erdélyben. Ludwig: Várnai Gyula Velencei pavilonjának újrakiállitása, ez nagyjából semmiről sem szól, esetleg a hátsó videó arról, hogy szalagszerű űrhajószeleteken fogunk lakni (vagy laktunk?), a többi esztétizálás. Mai Manó: Vivian Maier az 50-es évek amerikájáról. Capa központ: kamaszkor a kortárs fotózásban. Hát, van egy kis kontraszt..

2017. december 7., csütörtök

Könyvajánló: Molnos Péter: Elveszett örökség - Kieselbach

Tulajdonképpen felelőtlenség, hogy a Kieselbach és a Virág Judit galéria egyszerre jött ki egy többszáz oldalas, rendkivül komoly könyvvel, hiszen kétszer 400 oldalt elolvasni nem kis teljesitmény, mégha ennyire szép is a tálalás. Nem kérdés az ajánlás, az egyedüli kérdés az, képesek leszünk-e befogadni ennyi szépséget.
Műgyűjtésről hirtelen csak Ébli Gábor Műgyűjtés művészet mecenatúra könyve jut eszembe, ami egészen kivételes mű, és mindenkinek ajánlom. Ez a könyv más. A nagyközönségnek készült, nem annyira a szakmai szobatudósoknak, felrakható bármilyen könyvespolc ékének, és a fotók ebben is olyan minőségüek, hogy megnyalom mind a tiz ujjamat.
Persze nem véletlen, hogy a századelő nagykutyáinak villáit, lakásait figyelhetjük meg ebben a kiadványban. Tény, hogy a legtöbb, akkori bárók kezére került kép ma Szentpéterváron csücsül, esetleg Moszkvában, vagy fogalmam sincs, hol, hiszen mint köztudott, a 2. vh idején az oroszok elvitték a legértékesebb képeket, és nem sietnek visszaadni. Igy ma már csak efféle könyvekből tudhatjuk meg, hogy 1940-ben volt Pesten Matisse, Van Gogh, Cézanne kép. Az is bizonyos, hogy ma már(egyelőre) nem ismerek senkit, akinek Picasso, Mondrian, vagy akár Warhol kép lógna a falán. Ebben is menthetetlenül lemaradtünk, a régi nagyság soha nem tér már vissza. Ezért ez a könyv méltó emlékezés a régmúlt szép világra.

2017. december 4., hétfő

Könyvajánló: Farkas Zsolt: Szia

Irodalmároknak való ez a könyv, mivel főleg nyelvészeti kérdéseket tárgyal, de egyben egy olyan laza, bármikor előállitható és máshova nem soeolható szövegegyüttest alkot, ami szinte minden alkotó életében megszületik. Sok apró irás: egyenként ritkán haladják meg a 10 oldalt: nem csoda, ha nem lehet regényként, gyorsan olvasni. Az iró feldob egy témát, aztán egy kicsit körbejárja, s bár a szinvonal jóval magasabb, mintha újságban olvasnánk (bár miért is ne lehetne újságban is?), de  azért nem kell hozzájuk erdőben meditálni olvasás előtt.
Ez idáig remek, de miért kerül akkor be ide? Azért, mert szóba hozza Hajas Tibort. Nem, nem épiti rá az egész könyvet, csak úgy a 200. oldal környékén megemliti, hogy egyébként van ilyen, olvassátok. És ez már sokkal több, amit Hajasért tettek, ezért jár az ajánlás. Hajas Tibor életművét, mint ahogy azt Farkas Zsolt is megjegyzi, egy nagyon szűk értelmiségi körben ismerik, azon túl nem. Csak úgy halkan mondom, hogy idén a VElencei Biennálé központi pavilonjában volt két fotósorozata is, ami ahhoz képest, hogy jó 40 éve meghalt már, elég szép teljesitmény.
Azt szokták mondani, hogy ők ketten voltak a neoavantgárd pápái, ami persze marhaság, mert voltak ott még ötvenen, Szentjóbytól Paueren át Ujj Zsuzsiig, másrészt valóban, mintha ők ketten emelkedtek volna ki igazán a mezőnyből, na jó, Szentjóbyt muszáj még emlitenem. A további nevek talán már izlés kérdése, mindenesetre ha valakit érdekel ez, olvassa az Artpool-t, Szilágyi Sándor könyvét a Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetbent és az Alföldi gyűjtemény katalógusát. Többek között.