2017. március 19., vasárnap

Hullámok

Sokszor leirtam már, hogy nem a művészetből élek. Az utóbbi években ez inkább előny, mint hátrány, mivel a két lehetőség közül: 1. éhenhalok, hiszen nem történik semmi itthon a művészeti életben 2: beállok az mma-ba mert kell a pénz, aztán onnan kiszólogatok hogy ez milyen tré, szóval ebből a két verzióból egyik se tetszik igazán. Persze ezzel a választással azt is elfogadtam, hogy nincs és nem is lesz különösebb szerepem az itthoni művészeti életben, hát ezt kibirom. Igazán nagy bajban azok vannak, akik viszont azt választották, hogy erre teszik fel az életüket, hogy alkotnak vagy éppen kurátorkodnak, galériát csinálnának, és most éppen olyan feleslegesnek érzik magukat, mint mindenki más.
Megfigyeltem, hogy hullámokban tör rám a művészet. Van, hogy egész nap ez foglalkoztat napokig, és minden időmben erre koncentrálok, aztán egyszercsak megunom (vagyis még gyakrabban történik valami ami kizökkent), és akkor napokig, akár hetekig egyáltalán nem gondolok erre, mintha nem is létezne. Aztán egyszercsak jön egy levél valakitől, és akkor újra belevetem magamat. Sokat gondolkodtam, hogy miért van ez igy, de arra jutottam, hogy akkor is igy lenne, ha csak művészettel foglalkoznék, akkor is kellene valami más. Mert azt se felejtsük el, hogy mennyi minden más van a világon, amivel foglalkozni lehet. Lehet..na jó, nem sorolom fel, de eleve ott vannak a művészetközeli dolgok, az irás, olvasás, épitészet, ott van a sport, lakás és/vagy kertészet, és persze a hobbik végtelen tárháza a zongorázástól az autószerelésig, öltözködéstől a kulináris dolgokig.
Hogy képes lennék-e csak a festészetre koncentrálni egy egész életen át? Ez már sosem derül ki. Talán ha találkoztam volna a megfelelő időben valakivel, aki annyira hatott volna rám. De még akkor is elengedhetetlen, hogy más dolgokkal is foglalkozzunk, vagyis a legtöbb embernek az. De olvasva az életrajzokat, valahogy úgy tűnik, hogy épp azok lesznek sikeresek, akik nem törődnek semmivel, csak azzal a bosszantó fehér vászonnal, amit be kell kenni... Ha csak a legutóbbi példát nézem, Dubuffet, amikor már igazán gazdag lett a képeiből, és egy Cannes közeli faluba költözött, hiába vett egy szép nagy villát, ő inkább az istállóból átalakitott melléképületben élt, és nem ment el a saját múzeumának megnyitójára sem, nehogy ne tudjon festeni. Őrület? Az, sőt, ha ilyen lennék, akkor aligha irnék blogot...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése