2017. március 26., vasárnap

Az egyenlősdi vége

Mind érezzük, hogy a minden ember egyenlő felkiáltás hamiskás, élettől elrugaszkodott. Én például, bár próbáltam, soha nem leszek autóversenyző. Amikor nagy sebességnél jön egy kanyar, és a gyomrom oldalirányban távozna belőlem, akkor nem azt érzem, hogy ez mennyire jó móka, hanem hogy azonnal meg akarok állni. Persze ezernyi más sem leszek, mondjuk hiába szeretek úszni, az inkább lubickolás, és egyáltalán nem izgat, hogy én érjek először a másik partra egy medencében.
A művészet élvezetével ugyanez a helyzet. Elmegy az egyszeri ember a Louvre-ba (vagy inkább a Nemzeti Galériába a várba), és megnézi a Mona Lisát (vagyis a majálist, esetleg az ásitó inast), és nem azt fogja gondolni, hogy nahát, micsoda csúcsteljesitmények, hanem azt, hogy micsoda unalmas ez, nem is mozognak a képek, meg még jó zene sincs, és ezek a fickók ezer éve meghaltak már, uncsi.
És igaza van. Ahogy engem sem hat meg, ahogy a forma-1-es versenyző pontosan ugyanúgy megteszi a körét nyolcezredszerre is, mást sem fog meghatni, hogy mennyire élethű az a fickó. Hiszen felveszem kamerára, az épp elég élethű. Ja, hogy a középkorban nem volt még kamera? Nagy ügy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése