2017. február 23., csütörtök

Jean-Luc Mouléne és a művészi újság

Csak kapkodtam a fejem a Pompidou központban, amikor megláttam Jean-Luc kiállitását. Ha úgy vesszük, be kell mutatni a jövőt is, és még az is lehet, hogy ő lesz az. Érteni viszont nem értem.
Jó, kell ilyen kiállitás is. A probléma az, hogy nem vagyok-e maradi, mint mikor bejöttek az izmusok, és bizony jópáran nem látták, hogy mennyire érdekes kor jön. Most nem érzem azt, hogy érdekes kor van, de ettől még lehet. A művész azt mondja, hogy ezek az objektek (nem szobrok) kapcsolatba kerülnek a nézővel, kérdéseket tesznek fel a térrel kapcsolatban, és a látogató, mint egy városban, bejár egy útvonalat és a városi elemek az egyéni vágyak, társadalmi elvárások és politikai konvenciók alapján állnak össze.
Hmm. Szerintem ez a szöveg már 10 éve is gagyi lett volna, de Mouléne-t 5 galéria is képviseli a világban, szóval biztos velem van a baj hogy nem értem. Az objektek ugyanis szerintem nem hogy nem állnak kölcsönhatásban egymással, de témájuk és szerkezetük is teljesen esetleges. Egyáltalán semmit sem gondolom megnézésük után. Pedig mindennél jobban szeretem az absztraktot, csakúgy, mint az absztrakt szobrokat, de ezek a teremtmények semmit sem mozgattak meg bennem. Van ilyen, még lehet, hogy később megértem. Amúgy nyilván az történt, hogy egy Pompidou látogatáskor viszonylag rövid idő alatt kell bejárni az összes kiállitást, és ez volt az utolsó, ilyenkor már nehezen fogadok be bármit, és ez a tárlat elvárta volna, hogy a művész kétfedelű gondolkodását követve kezdek neki az elmélkedésnek. Viszont aki kirak egy ruhát úgy, mintha lenne benne valaki, majd elkezd filozofálni a jelenléten, az nem számithat támogatásra tőlem.
Az újsággal hasonlóan bajban vagyok. Nagyon szeretem az újságokat, és még jobb, ha egy művész nem csak a szobraival, bocsánat objektjeivel, hanem újsággal is kommunikál. Csak akkor miért tesz úgy, mintha ez az egész nem érdekelné? Az újságban csak fotók találhatók, méghozzá kizárólag érdektelen részletekről.
Egy próbababa oldalról, üres éjszakai utcarészlet, gázcsövek, egy szék, csupa olyan dolog, amiket észre sem veszünk általában. De a fotóriporterségtől is messze állnak. Értem én, hogy ez egy paródiája a társadalmunknak, melyben egy elszabott gázcső a konyhában érdekesebb, mint az Eiffel torony, a fogyasztói kultúra pedig érdektelen próbababában teljesedik ki. De mégis: az egészből nem ez jön le, hanem a mérhetetlen unalom, ami a művészből árad. Talán tovább kellene még filozofálnom róla?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése