2017. december 10., vasárnap

Új Budapest Galéria: szabadfogású számitógéphasználat

A C3 alapitvány 15 éve rendez versenyt 19 éven aluliaknak kreativ számitógéphasználatból. A pályamű lehet bármi: egy digitális rajz, megvágott videó, játék, bármi. Amellett, hogy szép és fontos kezdeményezés, két dolgot azért felhánytorgatnék: egyrészt miért csak 19 éves korig lehet pályázni? Másrészt én a 15 év alatt egyszer sem hallottam erről, most is csak egy bennfentes fültől.
No de a blog olvasói sokkal szerencsésebbek lehetnek, hiszen lám, itt van, jövőre is lehet pályázni gondolom.
Mert amúgy akármekkora közhely, hogy mindenre számitógépet használunk, nagyon is van helye a kreativitásnak. Mert az, hogy számitógépet használunk, még önmagában semmit sem mond. Lehet facebookozni, youtube videókat nézegetni, de lehet kreativkodni, fotókat, videókat vágni, vagy akár egy keretrendszerrel virtuális valóság helyszint épiteni. Ez utóbbira látunk is pár példát a kiállitáson, igaz erősen látszik, hogy csak az alapokat tudta elsajátitani a versenyző. A 19 éves kort tekintetbe véve figyelemre méltó, amúgy viszont egy kicsit gyengécske.
És itt jön az, hogy nem hiszem, hogy ez a kiállitás, mint kiállitás egy galériában, működne. Hú de jó, le tudott rajzolni egy házat, összerakott egy terecskét, ez tényleg nagyon szép egy gimnazistától. De azért a világ már nem egészen itt tart, és most még csak nem is VR-ről vagy komoly grafikájú játékról beszélek, egyszerűen csak a kiállitott művek többségén látszik, hogy az alkotójának fogalma sem volt, hogy mit szeretne alkotni, egyszerűen létrehozott valamit, ami éppen összejött. Ez nem rossz, de nem éppen műalkotás.
Persze lehet, hogy nem kéne szivóznom. Maradjunk annyiban, hogy az ötlet igazán remek, az meg, hogy véletlenül kiállitás formában tekinthető meg, nevezzük jó szándéknak.

2017. december 9., szombat

esztétikai mellébeszélés



Érdekes módon hiába szoktam leirni, hogy ez egy szubjektiv blog, mégis a legtöbb kritikát azért kapom, mert olyat irok, amivel az olvasók nem értenek egyet, pedig szerintem az a legjobb dolog, ami valakivel történhet, hiszen ha mindig csak bólogató jánosok vesznek körül, az nem tesz jót. Ebben a posztban nagyjából a teljes művészeti világot elküldöm melegebb éghajlatra, úgyhogy már előre számitok a kedves reakciókra.
Pedig amiről szó van, szerintem fontos téma, és úgy fogalmaztam meg, hogy vizuális mellébeszélés. Arról van szó, hogy néha úgy érzem, egy kiállitás leginkább az alkotó egojának a simogatására alkalmas, miközben rengeteg probléma mellett félrenézünk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a művészeknek az én saját személyes problémáimra kell reagálniuk, de amikor egy egészen apró, egy résztéma résztémájának apró részletéről közöl egy egyébként is vizuális kommentárt, na az már nem annyira tetszik. Mert persze hogy Barthes meg Wittgenstein meg Susan Sonntag idézése feljososit arra, hogy művészetértőnek mondjuk magunkat, de akkor árulja má el valaki, mikor látott utoljára olyan kiállitást, ahol szó volt:
- az államok egyre jobban megfigyelik az embereket, térfigyelő kamerák, alkalmazások segitségével
- a robottechnika fejlődése szép lassan elveszi az emberek munkáját
- miért van az, hogy nálunk, a periférián egyre többet dolgoznak az emberek mig a trend a kevesebb munka jobb helyeken
- digitális technika ide-oda, lett több barátunk az internet révén? Vagy inkább kevesebb?
- hogyan fogjuk kezelni a túlnépesedést? Több mint 7 milliárdan vagyunk, és értelemszerűen nem jut elég viz és élelem mindenkinek, munkáról nem is beszélve
- egyre több kütyüt veszünk de miért is?
Ehelyett mit láthatunk? Nemzeti Galéria: Korniss Péter fotók arról, hogyan éltek az emberek a 70-es években Erdélyben. Ludwig: Várnai Gyula Velencei pavilonjának újrakiállitása, ez nagyjából semmiről sem szól, esetleg a hátsó videó arról, hogy szalagszerű űrhajószeleteken fogunk lakni (vagy laktunk?), a többi esztétizálás. Mai Manó: Vivian Maier az 50-es évek amerikájáról. Capa központ: kamaszkor a kortárs fotózásban. Hát, van egy kis kontraszt..

2017. december 7., csütörtök

Könyvajánló: Molnos Péter: Elveszett örökség - Kieselbach

Tulajdonképpen felelőtlenség, hogy a Kieselbach és a Virág Judit galéria egyszerre jött ki egy többszáz oldalas, rendkivül komoly könyvvel, hiszen kétszer 400 oldalt elolvasni nem kis teljesitmény, mégha ennyire szép is a tálalás. Nem kérdés az ajánlás, az egyedüli kérdés az, képesek leszünk-e befogadni ennyi szépséget.
Műgyűjtésről hirtelen csak Ébli Gábor Műgyűjtés művészet mecenatúra könyve jut eszembe, ami egészen kivételes mű, és mindenkinek ajánlom. Ez a könyv más. A nagyközönségnek készült, nem annyira a szakmai szobatudósoknak, felrakható bármilyen könyvespolc ékének, és a fotók ebben is olyan minőségüek, hogy megnyalom mind a tiz ujjamat.
Persze nem véletlen, hogy a századelő nagykutyáinak villáit, lakásait figyelhetjük meg ebben a kiadványban. Tény, hogy a legtöbb, akkori bárók kezére került kép ma Szentpéterváron csücsül, esetleg Moszkvában, vagy fogalmam sincs, hol, hiszen mint köztudott, a 2. vh idején az oroszok elvitték a legértékesebb képeket, és nem sietnek visszaadni. Igy ma már csak efféle könyvekből tudhatjuk meg, hogy 1940-ben volt Pesten Matisse, Van Gogh, Cézanne kép. Az is bizonyos, hogy ma már(egyelőre) nem ismerek senkit, akinek Picasso, Mondrian, vagy akár Warhol kép lógna a falán. Ebben is menthetetlenül lemaradtünk, a régi nagyság soha nem tér már vissza. Ezért ez a könyv méltó emlékezés a régmúlt szép világra.

2017. december 4., hétfő

Könyvajánló: Farkas Zsolt: Szia

Irodalmároknak való ez a könyv, mivel főleg nyelvészeti kérdéseket tárgyal, de egyben egy olyan laza, bármikor előállitható és máshova nem soeolható szövegegyüttest alkot, ami szinte minden alkotó életében megszületik. Sok apró irás: egyenként ritkán haladják meg a 10 oldalt: nem csoda, ha nem lehet regényként, gyorsan olvasni. Az iró feldob egy témát, aztán egy kicsit körbejárja, s bár a szinvonal jóval magasabb, mintha újságban olvasnánk (bár miért is ne lehetne újságban is?), de  azért nem kell hozzájuk erdőben meditálni olvasás előtt.
Ez idáig remek, de miért kerül akkor be ide? Azért, mert szóba hozza Hajas Tibort. Nem, nem épiti rá az egész könyvet, csak úgy a 200. oldal környékén megemliti, hogy egyébként van ilyen, olvassátok. És ez már sokkal több, amit Hajasért tettek, ezért jár az ajánlás. Hajas Tibor életművét, mint ahogy azt Farkas Zsolt is megjegyzi, egy nagyon szűk értelmiségi körben ismerik, azon túl nem. Csak úgy halkan mondom, hogy idén a VElencei Biennálé központi pavilonjában volt két fotósorozata is, ami ahhoz képest, hogy jó 40 éve meghalt már, elég szép teljesitmény.
Azt szokták mondani, hogy ők ketten voltak a neoavantgárd pápái, ami persze marhaság, mert voltak ott még ötvenen, Szentjóbytól Paueren át Ujj Zsuzsiig, másrészt valóban, mintha ők ketten emelkedtek volna ki igazán a mezőnyből, na jó, Szentjóbyt muszáj még emlitenem. A további nevek talán már izlés kérdése, mindenesetre ha valakit érdekel ez, olvassa az Artpool-t, Szilágyi Sándor könyvét a Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetbent és az Alföldi gyűjtemény katalógusát. Többek között.


2017. november 29., szerda

Klaniczay Júlia interjú

A Havibaj irodalmi újságban érdekes interjút olvashattok Klaniczay Júliával az Artpool egyik alapitójával. Az Artpool hamarosan az alapműveltség része lesz, úgyhogy minél előbb érdemes elolvasni...
www.havibaj.com

2017. november 25., szombat

Jeffrey Milstein

Nem lennék meglepve - bár micsoda kezdőmondat lesz ez egy képzőművészeti blogban! - ha 50 év múlva a drónok már képesek lennének embereket is szállitani, és mindannyian megtapasztalnánk a felső perspektiva nézőpontját. Addig is, drónokról is eleve csak pár éve beszélgetünk, és az egyre nagyobb felbontású kamerák is létszükségletek voltak Jeffrey Milstein sorozatának elkészitéséhez. New York és Los Angeles házait fotózta felülről - na igen, talán 10 év múlva ezt már csak nagyon drágán lehetne megtenni.
Az eredmény mindenesetre lenyűgöző. Csodálatosak ezek a nagyfelbontású képek, nem is szükséges hozzájuk semmilyen kommentár. Ime: https://www.lensculture.com/search/projects?q=jeffrey%2Bmilstein&modal=project-524063-lany

2017. november 23., csütörtök

A Párizs Budapest katalógus

Csak a legnagyobb elragadottság hangján lehet szólni erről az albumról. Na jó, a 15000 ft-os ár nem éppen baráti, de az se kevés, amit kapunk. Látszik, hogy ezúttal nem spóroltak semmivel. Minőségi, vastag papir, nagy méret, a fotók pedig szintén sosem látott minőségűek. És a csoda az, hogy a szöveg sem marad el tőlük.
Egy ilyen óriási témát elbeszélni nem egyszerű. De a könyv szerzői mindennek utánamentek és meg is osztják velünk a forrásaikat, igy aki elmerülne egy apróságban, van hova nyúlnia, a lábjegyzetekben megkap mindent. Az összes fotóról megvan, hogy ki készitette, mikor, az összes helyszint beazonositották. A teljes szöveg elolvasása emberes munka,400 oldal tömény szöveg. Én gyorsan olvasok, de adok egy hónapot magamnak, a lexikális ismeretek burjánzása miatt nem is célszerű egyben elolvasni az egészet.
A könyv 1890-1960-ig tekinti át a fontosabb festők párizsi kalandjait. Van, amit már tudtunk régről, mondjuk a Nyolcak útjait, Kassákot, de a könyvben Ámos Imrétől Vajdáig mindenki szerepel, és mindenkiről a legrészletesebb leirások, helyszinekkel, fotókkal, dátumokkal. Elképesztő.
Fogok még szemezgetni belőle, most egyelőre megelégszem azzal, hogy az 5 csillagos rendszerben adok neki hat csillagot.

2017. november 20., hétfő

ARTE!Brasileiros újság

Kétségtelen, hogy időnként ki kell tekintenünk a nagyvilágba ahhoz, hogy értékelni tudjuk a saját helyzetünket. Itt egy brazil művészeti lap, ami remekül példázza, mennyire máshogy gondolják arrafelé a művészetet.
Az újság elolvasása után úgy tűnik, arrafelé leginkább a protest művészet divik. A művészet mint ellenállás a lap alcime, tematikája, és ezt maximálisan hozza is. És van is miért ellenállást inditani: diktátorok, amerikai elnyomás, rengeteg kilátástalanul szegény ember, bizony van miről beszélni. Nekem mégis a Museu de la Photografia egy fokkal visszafogottabb, sőt időnként absztrakt képei tetszettek legjobban. Persze nem igy lenne, ha egy performanszra készülnék, netán graffitikkel tervezném beboritani a várost.
Az újságot amúgy egy 2001-ben Braziliába költözött francia, Diego Rousseaux főszerkeszti. Ő még csak nem is művészi fotós, megrendelésre ételfotókat készit. Nem baj, csak azért emlitem, mert úgy látom, nem igazán alakult ki az Európában megszokott modell, hogy galériák vannak, ebben a lapban legalábbis nem hirdet galéria. Persze az nem is lenne igazi ellenállás. Szóval van még hova visszacsúsznunk..

2017. november 18., szombat

Elveszett örökség: báró Hatvany Ferenc gyűjteménye

A Virág Judit kiállitás mellett ez is fantasztikus, az év meglepetése, csodálatos. Az artmagazinban meg itt-ott persze már volt szó a Hatvany gyűjteményről, ha másért nem, azért, mert nem sűrűn fordult elő, hogy ennyire minőségi anyagot szedjenek össze, amiben Van Gogh-tól Manet-ig mindenki szerepel, másrészt a villa ma is létezik, 48-ban elfelejtették államositani. Az épület kapott találatot a 2. világháborúban, de pár éve mintha felújitották volna, legalábbis kivülről úgy tűnik. Azon az úton, ahol eljutunk a Disz térre, az utolsó ház, ami Pestre néz. Mit ne mondjak, pazar lehetett a kilátás.
Természetesen nem csak a festmények voltak elsőrendűek a házban, hanem a bútorok, szobrok, könyvek, szőnyegek, vagyis minden más is. Mindezt felidézi nekünk egy videó, ami az egész kiállitás éke.
Mit ne mondjak, láttam már jónéhány videót, de ez igényességben bármelyikkel felveszi a versenyt. Az adatok teljeskörűsége, korabeli fotók, háttérinformációk, máshonnan nem megtudható tények teszik kivételessé. De tegyük hozzá a narráció profizmusát, a fénykezelés, az effektek minőségét. Nem csoda, hogy a videónál mindig álltak. Ha kiadnák dvd-n, megvenném.
A kiállitás másik maradandó élménye a katalógus. Vagyis pontositok, ez nem is katalógus, hanem egy könyvremek. Olcsó könyvespolcra nem érdemes tenni, egyszerűen azért, mert nagyon nehéz. Itt is kitűnőek a képek, az egész album minősége megkérdőjelezhetetlen. Még vissza fogok térni rá, de hozzá némi idő, mire átrágom magam a 600 oldalon.
Két ilyen kiváló mű mellett maga a kiállitás, a képek szinte csak háttérnek jók. Persze érthető, hogy az Oroszországban senyvedő képeket a Kieselbach galéria sem tudni megszerezni, az elégett képeket sem lehet már újrafesteni, azért a néhány magyar kép is mutat valamit. De persze az lenne az igazi, ha a szőnyegek, bútorok is ott lennének.
Tényleg nagyszerű kiállitás. Csak az merülhet fel, hogy miért nem a Nemzeti galériában van?

2017. november 16., csütörtök

Párizs Budapest kiállitás a Virág Judit galériában

Le vagyok nyűgözve. Azzal kell kezdenem, hogy most mindenki dobjon el mindent és menjen el a Falk Miksa utcába, ne csak a Virág Judit galériába, hanem a Kieselbach-hoz is, mindkettő kihagyhatatlan. És mindkettőhöz van katalógus is, bár a kettő együtt 25000 ft. Szép pénz, de az albumok is impozánsak.
Kezdjünk Virág Juditnál, ahol az 1890-1960 között Párizsba ment festőkről szól a tárlat. Egyszerre közhely, hogy abban az időben mindenki Párizsba ment, könnyebb olyat mondani, aki nem, ugyanakkor mégsem mondhatjuk, hogy a téma igazán ki lenne dolgozva, hiszen millió könyvből, életrajzból kell kiszedni, hogy a minket érdeklő festő mikor ment ki és mit csinált.
És igen, most el kell mondani, hogy ez a kiállitás még akkor is impozáns lenne, ha a Nemzeti galériában lenne. A témáról ordit a nagy, grandiózus, hatalmas jelző, és nem Korniss Pétert akarom bántani, akit tisztelek, de egy ilyen témát bizony nagyobb múzeumi háttérrel lett volna ildomos megrendezni. De mivel évek óta teljesen halott a honi intézményrendszer, igy örülni kell annak, hogy átveszik a helyét a magángalériák. Lesz még ennek böjtje, ugyanis én pl. azt mondom, hogy a Nemzeti Galériában kutyaütők vannak. Nézzük meg ezt a katalógust! Gyönyörű! Nagyszabású. Csodálatos minőségűek a képek benne. És végre a művészeti kutatás is belefért, régen olvastam ennyire sok adatot egy hasonló témájú könyvben. És nézzük meg a kiállitás lámpáit. Talán ennyire nem lehetne máshol besötétiteni, de hogy fantasztikusak a szinek ebben a környezetben, az bizonyos. Mondom, hogy jobb, mint a Várban. Itt van pl. ez a Czóbel kép kicsit feljebb. A Czóbel múzeumban unalmas, bántóan lapos az amúgy is mennyezetről jövő világitás, borzalmas. Itt meg tudták csinálni, hogy csak a képet világitják. Hirtelen vissza is tettem Czóbelt a komoly festők közé, ahonnan azért csúszott le, mert a Czóbel házban és a Nemzeti Galériában is csapnivaló a Czóbel anyag. Na ez a Czóbel már egészen más! A kép magántulajdon, és ne áltassuk magunkat, a képek többsége az. 1-2 kép jött csak múzeumból. És akkor megint elmondom, hogy a várban nem tudtak volna ilyen jó anyagot összerakni, mert ahhoz ismerni kell a gyűjtőket...
Persze kritizálhatnék is bőven. Furcsa, hogy a tárlat nagybányai képekkel indit, mikor Párizsban vagyunk elvileg. Sok a csendélet, arckép, ami nem tesz hozzá a Párizs hangulathoz. És jó lett volna, ha több várrosképet raknak hangsúlyosabb helyre. A belépőt párizsi harmónikaszó fogadja, a hangulathoz hozzátesz, még éppen nem zavaró. Viszont teljesen természetes módon túl nagyok az ugrások, Bálint Endre szinte Medgyánszky után jön (apropó, az alföldi temetők kép miért került ide?), egyszerűen túl kevés a hely, hiszen felelősen a katalógus témáit úgy százszor ennyi helyen kellene bemutatni. De. Igy is rendkivül különleges, hogy folyton ismeretlen képekbe botlunk, ez nem egy megúszós, tessék-lássék összedobált anyag, hanem minden lépésnél különlegeset mutató csoda. Nem is értem, hogy tudták ezt összehozni. A pinceszinten még egy videót is bemutatnak, amiről látszik, hogy saját munka.
Nem tudom már fokozni a nagy szavakat, ezt a kiállitást melegen ajánlom, a képek nagy részét nem fogjuk viszontlátni sehol, soha. Ja, nem mondtam, hogy a magánkereskedelem máshogy működik, mint az állami?

2017. november 11., szombat

A könyvgalaxis elnyomása

Figyelemreméltó kritikát kaptam a minap, miszerint túlságosan is könyvközpontú vagyok, miközben elvárom, hogy mindenről könyv jelenjen meg, eközben rengeteg érdekes blog vagy weblap létezik. És amúgy is, a könyv tulajdonképpen egy múltbéli formátum, mint mondjuk a cd.
Hmm. Van ebben valami. Hiszen én, aki lelkendeztem performanszok és tényleg nehezen dekódolható installációk, megsemmisülő művek mellett, hogy lehetek olyan ultrakonzervativ, hogy a könyvet helyezem előre?
Amikor a londoni Tate-ben Wolfgang Tillmans kiállitásán végigmentem, magam is arra jutottam, hogy a jövő a facebook kiállitásoké. Mindegy, ki mit állit ki és hol, a lényeg, hogy a facebook-on milyen képek és reakciók lesznek róla. Sőt, a művész ezen reakciók alapján változtatja a kiállitás anyagát. Ez a jövő.
Viszont akkor nem értem, hogy Jean-Luc Mouléne (például) Párizsban miért tartotta annyira fontosnak, hogy a szobrai mellett egy sok példányos újságot (ami vastagságánál fogva könyvnek is elmenne) nyomtasson, miért van az, hogy normális helyeken alapvető, hogy egy kiállitáshoz film és katalógus is készül? Hiszen a Google-ben rákereshetünk Cy Twombly képeire, nem kell könyv hozzá.
Hmmm. Kérdezhetném úgy is, hogy miért jelent meg az Artpool-nál a Törvénytelen avantgárd kötet tizezer forintért, ha amúgy pdf-ben letölthető? De kérdezhetném úgy is, hogy lemondunk-e a visszakereshetőségünk lehetőségéről, hiszen a Google nem garantálja, hogy egy kép még jövőre is ott lesz a weben...
Na jó, bevallom, hogy valóban ultrakonzervativ vagyok ebben a tekintetben. De talán nem véletlenül. Annak idején hónapokat kerestem Brassai Picassóról irt könyvét, és amikor egy antikváriumban megtaláltam, nem volt kérdés, hogy az a könyv kell nekem, pedig nem olvasom minden héten. De a Google helyett még ma is inkább hátranyúlok a könyvespolcra, ha valamit keresek, mert ott számomra jobban rendezett az, amit találhatok. Minden könyvhöz van egy történetem, és emiatt bizonyos nevek egész máshogy rögzültek a fejemben. A keresőbe hiába is ütném be, hogy "az a párizsi kiállitás, amire Joelle-el mentem amikor a művészeti időről beszélgettünk". Hát, erre nem találnék semmit. De a könyvek között ott van egy füzet, és akkor megnézhetem újra a katalógust, és minden beugrik.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a kritikának nincs igaza. Dehogynem. Nagyon is. Én is csak egy fanatikus könyvgyűjtő vagyok, nemigen fogok már ebből kigyógyulni. Egy picivel olcsóbb hobbi, mint a lóverseny vagy a tőzsde, és 74-es Chateauneuf du Pape-ot is régen ittam. Nem kell izgulni, majd a gyerekeim úgyse viszik tovább ezt, ők úgyis digitálisak lesznek már, és röhögnek majd rajtam, amikor könyvekben mutatom Kerekes Gábor képeit. De addig még lehet pár jó évem...

2017. november 8., szerda

Könyvajánló: Tamkó Sirató Károly: Dimenzionista manifesztum

Te jó ég, micsoda könyv!
Ha valaki nem olvasta volna, azonnal szerezze meg: Kassák: egy ember élete, Brassai: Beszélgetések Picasso-val köteteit, és aztán olvassa el.
1930 körül vagyunk, Párizsban, ide érkezik főhősünk, hogy a korábban megirt képverseinek értő közönséget találjon. Vicces, de ekkoriban szinte minden magyar művész járt Párizsban, Tamkó viszont azokhoz tartozik, akik kint is akartak maradni, mivel a dolgait csak ott értették meg. Ne felejtsük el, hogy Duchamp és az izmusok idejében vagyunk, ez egy fantasztikusan érdekes időszak, amikor a régi festészetet már nem akarták követni, de hogy mi legyen az új, arról jókat vitáztak. Tamkó pedig, csakúgy, mint Brassai, hamar beilleszkedik, munkát szerez, olcsó ételforrást fedez fel, és beveti magát a művészeti életbe. Hamar rájön, hogy tele van a város hozzá hasonlóakkal: többek között Hans Arp-al is megismerkedik, aki egészen közeli barátja lesz, de mondhatjuk, hogy sokakat megismer. Elhatározza, hogy a képversei nyomán, azt továbbfejlesztve és a megismert emberek hatásait összegezve megirja a dimenzionista manifesztumot. Ez egy kiáltvány, ami akkoriban nem volt szokatlan, és azt mondja, hogy a vers, a kép és a szobor is egy dimenzióval több lesz, a vers képpé alakul, a festmény szoborrá, a szobor pedig mozgássá. Zárójelben jegyzem meg, hogy pl. Duchamp ilyen irányú munkásságát is bemutatja a Centre Pompidou katalógusa.

 Viszont akkor - tehetjük fel a kérdést - miért van az, hogy a boritón hátulról átölelő férfi nem futott be Duchamphoz hasonló karriert? A válasz ezúttal nem az itthoni közöny: beteg lett, és mivel nem bizott a párizsi orvosokban, betegsége egyre rosszabb állapotba vitte őt, végül már felkelni sem tudott. Ez pont egybeesik a dimenzionista kiáltvány megjelenésével, ami nem lenditette előre az ügyet, bár azért többen is, ha nem is ugyanúgy, folytatták a munkáját.
Tamkó, amikor már halálán volt, elhatározta, hogy visszatér Mo-ra, hátha itt meggyógyitják. És a vonaton valóban találkozik egy orvossal, aki meggyőzi, hogy higgyen az orvosoknak, és kezeltesse magát. Ennek ellenére nem tudják meggyógyitani, s bár eredetileg pár hónapra tervezte itthoni tartózkodását, ebből jópár év lett. Először 39-ben akart visszamenni, bár nem volt teljesen jól, de ugye a 2. vh megakadályozta. Ezután, sokkal később, 60-ban találkozik a jógalégzéssel, és végülis azzal gyógyitja meg magát. Akkor viszont már szó sincs arról, hogy bárki csak úgy külföldre mehetne, és persze 24 év el is telt már párizsi évei óta.
Mondhatjuk, hogy nem sikerült neki, azonban a 30-as években elért eredményei szerintem igencsak figyelemre méltók, nem beszélve arról az attitűdről, amit annyira szeretek akár Karinthy, akár Kassák vagy Brassai életművében. És ne felejtsük el, hogy pár év alatt találkozott Duchamp-tól Kandinszkijig sokakkal, akik meghatározóak voltak a művészeti életben. Minden tankönyvben szerepelnie kellene a nevének, mégsem ismeri senki - ahogy Brassai könyvéről sem tudnak. Igaz, a könyv is nehezen beszerezhető, könyvesboltokban nincs, online nem rendelhető. Az Artpool-ba menjen, aki megvenné.


Erdély Miklós szimpózium műcsarnok Magyar Műhely 110-111

Egészen tágról inditok: aki olvassa a blogot, tudja, hogy axiómának tekintem, hogy mi, magyarok a tehetségeinket eldobjuk, elpazaroljuk, elfelejtjük. Naphosszat lehetne sorolni azokat, akikről itthon egy árva szó sem esik, érdekes módon viszont Párizsban, Londonban, esetleg New York-ban ismerik és számontartják őket.
De ha ezeket az embereket vizsgáljuk, még köztük is kiemelkednek páran, akikkel tényleg kibabráltak. Itt van például Erdély Miklós már irtam róla párszor a blogon. Az első információ róla, hogy ő nem is létezik, hiszen semmilyen kötete, életműkatalógusa nincs, szóbeszéd útján terjed, hogy ő aztán tényleg az avantgárd pápája volt, csakhogy a rettentő szegényes információkból, amiket össze lehet szedni, szinte semmi sem derül ki.
Ki a fene érti azt, hogy a rendszerváltás előtt betiltott alkotóról miért nem jelenhet meg semmi még ma sem?
Vagyis megjelenhet, 3 példányban, titkosan. Ezt a Magyar Műhely példányt egy könyvespolcon találtam, előtte fogalmam sem volt, hogy létezik ez a füzet. (Pedig basszus, több hónapja kutatok Erdélyről)
Igen, talán műveletlen vagyok, és rajtam kivül már mindenki olvasta ezt, akkor elnézést.
Szóval a füzetke története az, hogy a 98-as Műcsarnok kiállitáson volt egy szimpózium, ahol az Erdélyhez közel állók leirták, elmesélték élményeiket Erdélyről. Ez nyilván szubjektiv, de őszintén szólva annyi információt tartalmaz, amit máshol nem lehet megszerezni, hogy szinte kötelező olvasmány az Erdély univerzumban.
Viszont érdekes módon a Magyar Műhelyt is agyonhallgatják, igy erről is irok pár szót. Párizsban alapitották 1962-ben, és rövid időn belül komoly szellemi műhely lett. Évenként találkozókat szervezett, ahol az egyébként betiltott szerzők, köztük Erdély is találkozhattak és szabadon beszélhettek bármiről. Sokat elmond, hogy Erdély két kötetét, a kollapszis orv-ot és a második kötetet is ők adták ki, Párizsban 1974-ben. Tudomásom szerint azóta sem nyomták újra Magyarországon, nem hozzáférhető, nem létezik. (Egészen zárójelben teszem hozzá, hogy a havibaj.com -on, ami egy online irodalmi újság, a Rólunk menüpontból letölthető).
A Magyar Műhely egyébként azóta is létezik, nyilván a rendszerváltás óta már azt gondolnánk, hogy megjelenhetnek dolgok, ezért az újság is immár itthon jelenik meg.
Tehát itt van ez a füzetke, 200 oldal, és egy kicsit szomorú vagyok, amiért szürke papirra nyomták, igy fénymásolhatatlan, szkennelhetetlen. Talán ez volt a cél? Remélem nem. Rengeteg irás van benne, én most Nagy Pált emelem ki, aki a Magyar Műhely szerkesztője volt, és leirja, mennyire szoros volt a kapcsolat a lap és Erdély között. Erdély szinte minden évben megjelent az éves konferenciákon. Mivel az irások visszaemlékezések, igy aki szereti ezt a műfajt, tobzódhat, a többiek meg várjanak türelemmel egy átfogó Erdély kötetre, ami remélhetően párszáz éven belül megjelenik...

2017. november 5., vasárnap

A semmi jelenléte - Az Artpool kiállitása a P60-ban

Tudjátok, mi hiányzik a művészeti életünkből? A humor, de az irdatlanul. Érthető, hogy nincs kedvünk humorizálni, mégis hiányzik. Nem lehet mindig szomorkodni.
Ez a kiállitás a nyári kapolcsi fesztivál egyik programja volt. Mivel idén nem voltam, ezért nekem újdonság volt. A kiállitók voltak olyan kedvesek, hogy néhány fotó és film segitségével felidézték a nyári napokat, igy szinte teljesen képbe kerültem.
Ahhoz, hogy a kiállitás ügyében képbe kerüljünk, ismerni kell Tót Endre munkásságát. Van még aki nem ismeri őt? Akkor olvassa el sürgősen az Örülök, ha.. kötetét. Néhány dologra rá fog jönni: 1. Tót Endre vicces. Annak ellenére, hogy a legkeményebb szocializmusban művészkedett, aztán Kölnbe tette át a székét. 2. Ő találta ki, hogy minden szöveg helyett nullákat fog használni, igy tiltakozik a szocializmus értelmetlensége ellen. Elmegy tüntetni egy táblával, amin csak nullák vannak. Egy kiállitásmegnyitón nullákat gépel irógéppel, ami amúgy a kiállitás anyaga is egyben. Most nem kezdek mélyreható elemzésbe, de az is erős, hogy a nullák helyére bármit beleképzelhetünk, meg az is, hogy a nulla szimbólum, a semmi, kicsit lenézésszagú is. Tót Endre lenézi a hatalmat, ami ellen tüntet, és igaza van.
De vissza a P60-ba: itt most annyival több a kiállitás a nulláknál, hogy minden tábla hátoldalán egy semmivel kapcsolatos idézet van.  Márpedig a világirodalom szépen termelt semmit (a semmi szót) tartalmazó mondatokat, itt Hamvastól Márai-ig, Proust-tól Tolsztoj-ig böngészhetünk kedvünkre. Szórakoztató. Egy-két helyen, egy-két szöveg óhatatlanul betalál a gondolatmenetembe, van miről elmélkednem amikor eljövök. A bejárat előtt felirat: "semmi sem semmi." A magam részéről inkább azt mondanám: nem semmi!

2017. november 4., szombat

80-as évek plakátjai kiállitás katalógusa (Kieselbach galéra)

Bár sajnáltam, végül nem jutottam el a plakátkiállitásra a Kielebach galériába. Ennek azért az is oka volt, hogy spec. a 80-as években, hát, hogy úgy mondjam, nem az underground zenével voltam elfoglalva. És... hát ez mégiscsak egy plakátkiállitás, és a legtöbb, amit egy zenei plakáttól vártam, az annyi volt, hogy irják rá a zenekar nevét..De hát persze megint lyukra futottam, ugyanis egy borzasztó nehéz, vastag, drága katalógus lett ebből, rengeteg egyéb képpel, és hát a plakátok sem olyan rosszak benne..
A Kieselbach galéria egyre inkább egy nagyon menő galériára emlékeztet engem, akik pöpec katalógusokat és izgalmas kiállitásokat hoznak össze, ami azért is meglepő, mert pár éve még a századelő, az 1900-as évek stilusát hozták. Mára pedig keretkiállitással, elfeledett emberekkel jönnek. Komolyan kell őket venni, mint ahogy ezt a katalógust is. Bár a téma éppen hidegen hagy, azért a könyv minősége elképeszt. Könníen kultikus darab lehet belőle...

2017. november 1., szerda

Invisible kiállitás a Hundertwasser házban

Van abban valami mulatságos, amikor három pasi hajszáritózik egy apró teremben. Nem a hajunkat száritottuk, hanem egy olyan művet próbálgattunk, ami metafóraként is megállja a helyét. Van egy fekete, kb. egy méter átmérőjű kör, mellette egy hajszáritó. Ha valaki bekapcsolja a hajszáritót, és a képre irányitja, akkor az hirtelen kivilágosodik, de csak azon a területen, ahol meleget kap. Az pedig nem túl nagy. Ha gyorsan mozgatom a hajszáritót, akkor is maximum egy 40 centis darab világosodik ki. Ez rendben is van, hiszen a valóságot sem soha a teljességében látjuk.
Az egész installáció rendkivül ötletes. Egy apró megjegyzésem azért van: maga a kép, amit kivilágosodva látunk, azért eléggé semmilyen, és kicsit jobban odafigyelve a sötét felületen is láthatjuk. De ezek csak apróságok, az ötlet maga annyira magával ragadó, hogy az ember észre se veszi, és csak hajszáritózik, egyre szélessebb mozdulatokkal...
A kiállitás Bécsben, a Hundertwasser múzeum épületében látogatható, egyébként ingyenesen.

2017. október 31., kedd

#metoo és #notsurprized az Artforum kapcsán

Nem irtam a zaklatási ügyről, mert egyrészt annyira egyértelmű, mit gondolok, másrészt meg nem művészeti ügy. Csakhogy melléfogtam, ezért itt a poszt.
Mindjárt egyértelműbb lesz a fenti mondat, ha bedobom, hogy a hires Artforum egyik főmuftija is besározódott, máshogy mondva a hatalmát kihasználva szexuálisan zaklatott újságirólányokat. És bár tulajdonképpen semmi meglepő sincs ebben, hiszen 1: az emberek nem tudnak visszafogottak lenni ha hatalom kerül a kezükbe, annyiszor láttam már ezt, 2: a művészvilág semmivel sem átláthatóbb, nyilvánosabb vagy elszámoltathatóbb, mint a szinházi. Bár ezt én is csak most, utólag mondom.
Tehát akkor tisztázzuk gyorsan: tele van a tököm (és most már csak az enyém) azzal, hogy a lányokat másodrendű lénynek tekintik, netán eleve szexuális tárgyként kezelik. Kezdjük ott, hogy már eleve az nevetséges, hogy miután megszületik egy kislány, a szülők rögtön babákat vesznek, az anyuka főzni és takaritani tanitja. Aztán jön az iskola, ahol (nyilván) kimarad a fociból, megfelelési kényszere lesz a tanáránál, és sosem jön rá, hogy nem kellett volna annyira engedelmesnek lenni, aztán titkárnő lesz, a vezető melletti ülésen ül, szül gyereket, akit aztán ismét belenevelhet a másodlagosságba, merthogy jól mondja a Guerilla Girls, ha lány vagy, művészi karrieren már nem kell agyalnod (merthogy az a fiúknak van fenntartva. És nagyon kevés a kivétel).
Ehhez képest a lányok általában érzékenyebb művészek, jobban átlátnak személyes kapcsolatokat, éssatöbbi, éssatöbbi. Nagyon szomorú, hogy kizárjuk őket.
És akkor most itt van ez a botrány is, ami arról szól, hogy egy nagyhatalmú hapsi erőszakkal szexuálisan bántalmazhat egy tapasztalatlan lányt, hiszen, igy a duma, már az is megtiszteltetés, hogy a lány együtt lehet a hirességgel.
Az Artforum a világ egyik vezető művészeti lapja. Ha ott ez előfordulhatott, akkor előfordulhat bárhol. És elő is fordul. Szinházban, galériában, újságnál, hivatalnál és cégeknél, tűzoltóságon és babakrémgyárban.
És igen. Ne legyünk naivak, tényleg előfordul. Csak eddig félrenéztünk.

2017. október 30., hétfő

Visions of nature kiállitás a bécsi Kunsthaus Wienben

A környezetvédelem szép téma, csak ma már sajnos sokan unják, hiszen annyiszor mondták már nekik, hogy itt a világvége, aztán tessék, csak az oroszlánok haltak ki meg a kiwimadár, na jó, meg még pár másik, de világunkban érzékelhetetlen a valóság. A boltban minden kapható, és ha szmogfelhőben van is Peking, mi nem utazunk oda, nem látjuk.
A másik fele az, hogy mit tehet egy ember. Szinte semmit. Megteheti, hogy nem vesz repülőjegyet, mert nem akarja szennyezni a környezetét, biciklivel járhat munkába, szelektiven szemetelhet, de a repülő nélküle is megy, a szennyezés nagyobb fele az erőművekből jön, a szelektiv szemetet meg amúgy is összeöntik.
A művészetben nagyon régi hagyományai vannak a környezetvédelmi témáknak, mint ahogy az egész művészlét nehezen összeegyeztethető egy gyártulajdonosi szemlélettel. És itt visszakanyarodok Bécsbe, még mielőtt hittéritésbe kezdenék. Legyen az az egyik axióma, hogy a környezet, természet folyamatosan pusztul, a másik meg az, hogy az ember az oka ennek. A kiállitás alapmottója az, hogy az ember már annyira tönkretette a környezetét, hogy az nem képes egységként működni, az embernek be kell segitenie visszaállitani azt, amiben a rendszer működni tud.
Persze azért bőven van olyan kép a kiállitáson, amely egyszerűen azt mondja, a természet ennyire szép, hát akkor miért teszitek tönkre? Tényleg csodálatos fákat, környezeteket látunk, a fa a semmi közepén is kihajt, ha annyira élni akar. Azért a legtöbb mű igy is segélykiáltás, mégha szofisztikáltan is, a srác, aki egy sátorral olyan helyeken jár, ahol elképzelni sem tudjuk, hogyan élhet túl 5 percnél tovább, azért azt is szimbolizálja, hogy tessék, eljöttem ide, de nem rongálom meg a környezetet. Ez a voyeurség, a megörökités végig megmarad a kiállitáson, akár jéghegyet látunk, akár egy fa apró részletét. És azt kell mondjam, hogy igen, ez működik. Ez a bécsi kifinomultság valahol. Mert mutathattak volna kiszáradt folyókat, bányákat - hopp van is egy- rémiszthettek volna bármivel, és mg igazuk is lett volna, de nem ez volt a cél, hanem az, hogy elhintsék, hogy még lehet tenni valamit. Mit ne mondjak, irigylem az optimizmusukat, mégha nem is feltétlen értek vele egyet.
Igen, ez megint egy kiállitás, amit legszivesebben receptre irnék fel.

2017. október 26., csütörtök

Cseh Gabriella: enteriőrtörténetek diplomamunka André Kertész és Brassai privát terei ma

Ez egy 2015-ös dla diplomunka (a dla olyasmi a művészetben, mint a phd, egyetem feletti szint) az Université Paris 8 Vincennes-nel, és azért érdekes, mert pontos cimekkel mutatja be a két fotós egykori lakásait, ahová be is jutott Gabriella, igy mai fotókkal is illusztrálta a helyszineket.
A 30-as évek Párizsában kissé mások voltak a lakásokkal szembeni elvárások, pláne ha éppen akkor érkezett keletről valaki.Hangulatában erről legjobban talán Hemingway számolt be az örömünnep (Paris est une fete, moveable feast) visszaemlékezésében. Nem volt ritka, hogy a házak tetején, a manzárdtető alatt illegálisan kialakitott pár négyzetméteres lyukakat adták ki a tulajok, ahol "természetesen" nem volt wc.
A szakdolgozat igen részletesen tárgyalja az akkori körülményeket, találkozókat, kiállitásokat, talán a legteljesebb szöveg, amit a témáról olvastam. Igen komoly munka. A fényképek viszont meglehetősen korlátozódnak az eredetileg André Kertész vagy Brassai által készitett képekhez, s bár mellesleg azokat sem láttam eddig, számomra az is nagy élmény lett volna, ha a tágabb környezetről is készülnek fotók. A lépcsőházról, a házról, a lakás teljességéről..Mindez közelebb hozta volna a helyszineket, de ne legyünk telhetetlenek.
Az igazi szenzáció Brassai műteremlakásánál éri az embert, ugyanis azt Gabriella látogatása után átépitették, igy valóban pótolhatatlanok az elkészült képek.
Azon elmélkedtem, hogy a rengeteg emigráns magyar művész közül vajon hánynak dolgozták fel egyáltalán az életét. Mennyi kép és más alkotás tűnt el, ha éppen nem vásárolták fel, mert azért Brassaihoz hasonló nagyság igen kevés volt, akinek még el is árverezték már a régi tárgyait. Ez a diplomamunka remek kezdés a témában, hiszen ha még a legnagyobb nevekről sem tudunk semmit, akkor hogyan lehetne elvárni, hogy a kevésbé ismertekkel foglalkozzunk? És ugyan ki vállalná azt az emberfeletti munkát, hogy kutasson mások után is?

2017. október 23., hétfő

A kánonról

Arról beszélgettem a minap egy művész barátommal, hogy miért azok tartoznak a kánonba, vagyis a mindenki által elismert alkotók közé, akik. Érdekes téma, mert egyáltalán nem biztos, hogy ilyen kánon valójában létezik. Hiszen annyira széttöredezett már a művészeti élet, hogy talán nincs is két ember, aki ugyanazt gondolná a témáról. Főleg amióta mma van, akikkel én nem foglalkozom, nem tartom számon a neveiket, mondhatjuk azt, hogy mindenki mondhat egy nevet...És amióta a szépreményű fotószövetségben Sz. vitát provokált, és kiderült, hogy a legtöbben már attól lehidaltak, hogy Görögországban is lehet kiállitani, szóval akkor ki a kánon? Mondjuk Korniss Péter a várból?
Azt akarom mondani, hogy mivel nincsenek összegző kiállitások, nincsenek már kurátorok sem, akik válogatnának, ezért rettentő nehéz bárkit kiemelni, mert bárki elmondhatja magát nagyszerűnek - annál a 20 embernél, akit ismer. A többiek majd pont lehümhümözik, magasról.
Nincs kánon.
Idén Velencében a biennálén egyedül Hajas Tibor fotósorozata volt látható, csak épp az a 70-es évek, és alig beszél valaki róla.
Ja igen, külföldről ez az egész még sokkal nehezebb. Miért? Mert nincs jelenlétünk. Igen, külföldről nézve a magyar fotózás egyszerűen nem létezik. Egy párizsi, londoni ember, még egy művelt ember is leéli úgy az életét, hogy nem találkozik magyar fotóval. Elmegy a Tate-be, Pompidou-ba és nem találkozik magyar fotóval. A párizsi fotóházban nem találkozik magyar fotóval. Miről beszélünk? Milyen kánon? A kánon az, amit nem mi irunk. A finn fotó hiresebb mint a magyar. Erre persze mi jövünk Brassaival meg Capával, de: Brassai először is francia, elhagyta az országunkat és soha nem tért vissza, ellenben megkapta a francia állampolgárságot és jóban lett Picasso-val. És könyörgöm, az 1930! Capa óta is történt egysmás, Barcelonában pl. mint Gerda Taro pasija szerepelt - persze az is túlhúzás azért.
Fogadjuk el, hogy külföldön nincs magyar fotó, senki sem tudja mi az, és nem az a kérdés, hogy a Kerekes Gábor bennevan-e (azért őt irtam, mert már meghalt), hanem hogy miért kéne hogy bennelegyen bárki is? Továbbra sincs csak fotóval foglalkozó kereskedelmi galéria, ez azért elég sokat elmond. És azért nincs, mert nem becsülnénk meg, nem venne ott senki semmit, pedig enélkül nem fog kialakulni, hogy ki az, aki értékes - ami persze csúsztatás, mert nemcsak az eladható értékes.
Szerintem önjelölt kánonképző akad elég, főleg olyan, aki előszöris saját magát tenné be oda, de olyannal még nem találkoztam, aki szisztematikusan dolgozna azon, hogy ez változzon. Először ezen kéne elgondolkodni egy kicsit.

Moholy-Nagy Egyetem fotográfia szakos végzős hallgatói a Fotóművészet lapban

Nem biztos, hogy feltűnt bárkinek is, de a Fotóművészet lap átalakult, Timár Péter után immár Surányi Mihály szerkeszti a lapot. Az új éra első számáról viszonylag sok rosszat irtam, a tördelés és tartalom is egy kissé visszafogott volt érzésem szerint, de már akkor is mondtam, hogy Surányi Mihály a legnagyobb fotótudósok közé tartozik, most hirtelen csak Kincses Károlyt tudom mellérakni, igy várható volt, hogy szép lassan emelkedik a szinvonal.
A harmadik szám külsejében és tördelésében immár profi, az ország egyik legmenőbb nyomdájában nyomják, nem is lehet panaszunk. Hanem az irásokat olvasva még mindig nosztalgiám támad. Ám ez legyen az én bajom, most a fotó szak végzőseiről lesz szó. 24 oldalon 11 fotós mutatkozik be, vagyis 2 oldal jut minden fotósra. Nem, nem fogom végigvenni a 11 fotóst, annál is inkább, mert egészen értékelhetetlen munkákat raktak elénk. Jó, persze ez csak egy diplomamunka, ez még semmit sem jelent, de azért a helyzet aggasztó. Ez ugyanis egy művészeti egyetem, és nem a Práter utcai fotósiskola. Itt elvileg művészi fotókról, projektekről kéne beszélgetnünk, és ha már diplomamunka, különösen erős felkészülést várnék el. Ehhez képest kapunk:
7 fotóriporteri munkát, amivel a készitője láthatóan nem töltött több időt, mint amennyi idő alatt egy focimeccset lehet végigfotózni, 1 stúdiómunkát, 1 fotóriportmunkát, de legalább egyedien feldolgozva, 1 emlékezettel és egy tájjal foglalkozó sorozatot. A 11-ből 7 tehát kuka, a többi 4-ről lehet akár beszélni is. Igazán erős anyag nincs köztük. Sok a technikai hiba, a stúdióképekről pl. ordit a világitás nem megfelelő használata. Az igényes fotóriportot, amit bennehagytam a négyben, azért kell eldobni, mert kb. 2 milliomodik feldolgozása annak, amit már akkor is közhely volt fotózni, amikor én születtem - elesett, segitségre szoruló emberek jó kemény fényben. Tényleg milliószor láttuk már. Az emlékezettel foglalkozó képekbe elsőre nem akarok belekötni technikailag, bár a fény láthatóan zavarja a fotóst, viszont a képei nem is lelkesitenek fel. Azért ennél legalább megállnék egy pillanatra. A tájjal foglalkozó képekkel az a baj, hogy a 4 képből 2 biztosan túristafotó, a másik kettő viszont akár érdekes is lehetne, de második pillantásra azok is túristaképekké silányodnak, talán ha alkotójuk valóban formálni akarta volna a fényt és nem lekattintani egy pillanatot...
Kiváncsi vagyok, mi lesz ezekkel az emberekkel, mert elvileg őket galériákban kéne látnunk, és nem a Blikkben, de erre szerintem nagyjából nulla százalék esély van. Gonosz vagyok, de innen szép nyerni..

2017. október 19., csütörtök

A Van Gogh füzet tanulságai

Érdekes füzetkét hoztam el a Van Gogh alapitványtól: rajta van minden olyan múzeum, alapitvány vagy helyszin, ahol Van Gogh-al foglalkoznak. Három országot ölel fel a mindössze 22 oldalas füzetke. Nyilván az amsterdami múzeummal kezd, ami a legnagyobb és legfontosabb helyszin, de olyan érdekességek is vannak benne, mint a Kröller-Müller múzeum, ahol sok képe van, de akár az Arles melletti szanatóriumot is felkereshetjük a füzetkével, ahol kezelték.
Szerintem fantasztikusan jó ötlet egy ilyen füzet, amely jelentős háttérmunkán alapszik, de nem spórolja meg az érdeklődőnek a valódi munkát. Nem mutatja be a műveket, nem életrajz, csak egy útikalaúz, melynek segitségével ha akarunk, elmehetünk az életrajz szempontjából fontos helyekre.
Hú de jó lenne, ha lenne pár ilyen magyar vonatkozású füzetke is! Mondjuk ahol Erdély Miklós először tartott performanszot. Ahol Paál László élt, ahol Simon Hantai alkotott, rengeteg ilyen füzetkét lehetne késziteni. Na, ki kezdi el?

2017. október 13., péntek

Offbiennálé: Gaudopolis (OSA archivum)

Beszéljünk végre fontos dolgokról is. Az Off Biennálé nagyon fontos, mert pont azt mondja, hogy nem a fősodort kell figyelni, hanem a függetleneket, pláne akkor, ha egy olyan jó csapat jön össze, mint az Offbiennálénál. Csakhogy. A függetlenség jó, de veszélyes, mert függetlenként százszor nehezebb figyelmet kelteni. Ilyen szempontból egyrészt nagyon jó, hogy kis programfüzeteket nyomtattak, amin minden helyszin és program ott van, másrészt meg nagyon hiányolom a központi, nagy kiállitást, amihez képest lehetne a sok aprót emliteni és beszélni róluk. Mint Velencében: ha valaki elmegy az Arsenale-ba, és el fog menni, mert az a központ, akkor képet kap a koncepcióról, utána már mehet bárhová, meg fog maradni az a kép. Az Offbiennálénak nincs ilyen központi kiállitása, igaz, nem könnyű kibérelni valami gyárat vagy akármit, ahol ki lehetne rakni megfelelő mennyiségű képet, igy viszont nekem hiányzik a koncepció az egész mögül. Mivel nem fogom tudni végigjárni az összes helyszint, nem kapok képet igazán a koncepcióról.
 Talán az Osa archivum jelképezi legjobban ezt. Kétségkivül ez egy fontos kiállitás, mégis központi helyszinnek beállitani nem lehet. Néhány fotó maradt csak meg, az nagyon kevés.
Gaudiopolis. A 2. vh után Sztehlo Gábor alapitotta a gyerekvárost, ahová a szülő nélkül maradt gyerekek mehettek, és egy olyan társadalmat működtettek, ami demokratikus volt minden szempontból, mindenről a résztvevők döntöttek. Egyébként a kiállitáson nem hivatkoznak rá, de Orbán Ottó emlékezéseiben, a Szinpompás ostrom kötetben is előkerül a téma. Én pl. onnan tudtam, hogy létezett ez a formáció.
A kiállitás dokumentumokkal, visszaemlékező videókkal, tárgyakkal próbálja felidézni a hangulatot, nem is sikertelenül. Épp ezért mindenki menjen el és nézze meg. Az Offbiennálé fontos.

2017. október 12., csütörtök

Art Market 2017

A világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a művészetkedvelők összejönnek egy ilyen nagyszabású eseményen, és beszélgetnek, képeket mutogatnak. Csakhogy nálunk immár jó ideje a művészet minden irányú felszámolása zajlik, tehát teljesen szükségszerűtlen egy efféle művészeti vásár, ami amúgy is csak összezavarja az embereket - hiszen akkor nem mi mondjuk meg, hogy ki a jó művész? És egy művész el is adhat képet? És persze mondanom sem kell, hogy egyetlen mma huszár sincs az artmarketen, hiszen ők más világban mozognak.
Ettől még nincs ok az örömre, mert a művészeti scénát sikeresen kinyirták. Az artmarketen minden évben sok friss galéria, összeállt művészcsoportok, életműveket bemutató baráti társaságok, és igen, állami intézmények is szoktak szerepelni. Hát most nincsenek, és ettől az egész steril lett. Egyrészt számban is jóval kevesebb a résztvevő, és jóval több a külföldi galéria. Hiányzik a pezsgés.
Persze idézhetném Nick Hornby könyvcimét, Hosszú út lefelé, de a helyzet az, hogy egyszerű a helyzet, nincs pénz artmarketes jelenlétre.
Na jó, még semmit sem irtam viszont arról, ami nagyon is ott van. A Vintage galéria immár többszörös helyen terpeszkedik, az eredeti profil, a fotó pedig már futottak még, valaki meggyőzte őket, hogy az avantgárdban van a pénz. Az Acb mert néhány kevéssé ismert nevet is kihozni, és övék a vásár ikonikus képe, két mankó tart egy márványtáblát, melyre a jövő felirat van vésve. Az Art + Text úgy csinál, mint egy progressziv galéria, a kihozott anyag pöpec. Az Inda, Kisterem, Deák Erika amolyan best of-al jelentkezett, végülis érthető.
A fotós szekcióban Tony McGee David Bowie fotói keltenek meglepetést, nem értem hogy kerül ide, de tetszik. A Missionart egészen szenzációs, Hajas Tiborral, a többi halvány mellette. Nem is emlitek mást, idén kellemes meglepetésből is kevés jutott.

Capa Izraelben

Egészen szürreális, ahogy lemegyek a lépcsőn, és a sötét szinházteremben meglátom a lightboxokat. Mintha egy másik bolygón lennék. Erre még rá is erősitenek a képek ,melyek azt mutatják, hogy megérkeznek a kivándorlók Izraelbe, méghozzá hajón. Ha a kettőt összekötöm, rögtön érthetővé válik, miért ennyire üres a szinház (mondanom se kell, hogy ismét egyedül voltam a tárlaton, még teremőr sincs).
Szinte az egész kiállitás ezzel a jelenettel foglalkozik. Nyilván ezt adták Capának témának, és gyorsan kellett az anyag, nem ért rá bámészkodni. Pár kép van csak, ami nem a kikötőben készült, de azok se mutatnak sokat.
Akinek van öt perce, ugorjon be. A szürreális érzés garantált. A képek..Egy újságban valóban jól mutathattak, nagyjából ennyit tudok mondani róluk. Ha valaki esetleg Izraelről szeretne többet megtudni, ne ide jöjjön.

2017. október 11., szerda

Látkép kiállitás a Capa központban



Az egyik legnagyobb baj az mostanság a honi kiállitási gyakorlatban, hogy senki sem mer -vagy akar, mindegy - átfogó kiállitásokat összehozni. Egyéni kiállitásokkal se vagyunk elkényeztetve, gyakorlatilag alig van belőle - mondjuk akinek jó a memóriája, próbálja meg felidézni, Korniss Péter előtt melyik fotósnak volt hasonló kiállitása a várban (vagy máshol), és csoportos kiállitások sincsenek. A balatonboglári kápolnatárlatokról miért nincs kiállitás? És most eszembe jutott, utoljára Baki Péter hozott össze 20 kortárs fotóst a várba, tódultak is rá az emberek. Kapott is érte hideget-meleget - és ezzel talán rá is tapintottunk a lényegre. Egy ilyen kiállitás ugyanis feltétlenül konfliktussal, feszültséggel jár. Hát persze, ez a jó benne! Beletartozik-e XY a krémbe, be kell-e mutatni Z-t, aki már 10 éve nem aktiv, de előtte jó dolgokat csinált, megsértődik-e W, ha kihagyjuk..Mindez azért történik, mert egyrészt senki sem viseli el a kritikát, másrészt senki sem vállalja fel a véleményét. Ilyen értelemben rettentő vicces, hogy Alföldi volt az utolsó őszinte ember a csapatban - bár az is igaz, hogy azért ő is leginkább teljességre törekedett. Pedig nagyon kéne olyan válogatás is, ami bizonyos szempontok szerinti, akár témában, akár stilusban, műfajban, mert azért ha csak annyit mondunk, fotó, abba Szász Lilla beletartozik a hosszú időn át készülő elesett emberekről készült portréival, mint mondjuk Barakonyi Szabolcs fái.

Nem csoda, hogy azonnal ugrottam egy olyan kiállitásra, melynek cime: az elmúlt fél évszázad magyar fotógráfiája. Lehet akármilyen a válogatás, de szükségszerűen valamilyen lesz, mondtam magamnak. Aztán a bevezető szöveget elolvasva gyorsan lelohadt a lelkesedésem. Ez az a kiállitás, amit a lengyelekhez vittünk ki, nagyjából politikusok által lebeszélve. Itt semmilyen egyéni vélemény vagy hangsúly nem lesz. Nem is lett.
De azért itt is vannak fokozatok. Ahogy a fotón is látható, egyszerűen minden koncepció nélkül odahányták a képeket mindenféle magyarázat vagy leirás nélkül. Egymás mellett van Benkő Imre Ózd képei és Kerekes Gábor fotogramjai, amik nemhogy egy kiállitásra nem valók, de igy odahányva emészthetetlenek is. Nesztek, itt van egy bestof régi fotókból, ezt gondolhatták, ha már művészetet akartatok. Namost Ujj Zsuzsi trónos képe - de legalább bekerült, ez is valami - meg Stalter György munkásfotói egymás mellett, ez nevetséges. Magyarázó szövegek helyett pedig egy középre kitett semmitmondó blablaszöveget kapunk, rögtön két nyelven, amely a magyar fotó hősies voltát rögziti. Mint kiállitás, teljesen élvezhetetlen ez a válogatás. Háttértudás nélkül a képek többségét dekódolni is nehéz, és annyira különböző képek ezek, hogy hamar belezavarodik az ember. Ha pedig olyan valaki nézi meg, aki már jó sok képet ismer ezek közül, az unatkozni fog, az ugrálás miatt megfájdul a feje, és még kevésbé foga jövőben kiállitásra járni.
Demonstrációs anyagnak tökéletes, csak mindenki vigyen magával valakit, aki képes úgy 6-7 órán keresztül magyarázni a képeket. Nem is értem, minek vannak a kurátorok, kiállitásszervezők, ha csak összehányják a képeket? Nem beszélve a kihagyott lehetőségről, amiről ezen cikk elején beszélek.