Nem láttam ezt a kiállitást, de a Photo magazinban szép hosszú kritikát irtak róla. De először is tisztázzunk valamit: Houllebecq egy iró, hogy kerül ide a blogba? Hát igy:
Igen, az iró csatlakozott egy igen neves társaságba, ahol azok vannak, akik nem csak egy műfajban alkotnak. Merthogy bár az iró sikerének ürügyén, de itt nagyrészt az iró fotóit látjuk. Amikről persze most nem fogom megállapitani, hogy mennyire minőségiek. Sok közülük amúgy is szöveges kép, vagyis a kép csak ürügy egy rövid mondathoz, igy tulajdonképpen nem kilépve a gutenberg galaxisból, noha képnek is definiálhatjuk az eredményt. Vagyis vannak képei, amiken a mondanivaló bizony nyomtatott betűkkel oda van irva, és a kép csak azért kell, hogy az amúgy banális közhelyeket megpróbálja megmenteni a képiséggel.
Vannak másféle képek is, ezeken nincs szöveg, igaz más se nagyon. Talán nem kell belemennem az életműbe ahhoz, hogy axiómaként tárjam fel, miszerint Houllebecq a magány irója, eképpen a képei bizony jól kiegészitik a szövegeit. Szinte egyáltalán nem látunk embert a képein, ha mégis az annyira apró, hogy semmiképp sem tudunk azonosulni vele. Ellenben rengeteg olyan tájat látunk, ahol szinte teljesen kizárt, hogy valaki legyen, vagy azért, mert a körülmények nem emberiek, mondjuk egy sivatagban, vagy egy spanyol sikság közepén, ahol egy fa sem él meg. A magány irója bizony a képein is magányt teremt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése