2016. május 1., vasárnap

Paul Klee iróniája a Pompidou-ban

A játékszabályok egyszerűek. A blog azoknak szól, akiket érdekel a művészet, azon belül leginkább a festészet és a fotó, bár nem vetem meg a többi műfajt, videóval és installációval ritkán foglalkozom. A blog nem a napi aktualitásokról szól, mégha néha el is ejtek egy-egy megjegyzést, hanem az általam lenyűgözőnek vagy emlitésre érdemes témákról, folyamatokról, háttérdolgokról. Csak olyan kiállitásról irok, amit személyesen láttam, és legtöbbször sokkal több tárlaton járok, mint amennyit megemlitek. Ez természetes, hiszen ha autótesztelő lennék, akkor se mindegyik kocsiról irnék, csak arról, ami valamiért érdekes. Ez a függetlenség öröme. Amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor az is célom volt, hogy inkább külföldi dolgokról irjak, mert nagyon nehéz amúgy összeszedni, hogy kint mi történik, de mostanában már nem utazom annyit, hogy frissen képben legyek mind az öt kontinensen zajló dolgokról, azért szivesen szemezgetek, mint például most. Klee ugyanis egyrészt kötelező "olvasmány", másrészt ez a kiállitás..
Ha úgy vesszük, egy vicc. Ez nem egy Klee összes, még csak nem is best of, hanem egy egészen szubjektiv válogatás az életműből, amint az irónia szót is elég sokmindenre rá lehet húzni. Ironikus-e Van Gogh teljes életműve? Hát persze. És Dali festészete, Picasso sikere? Feltétlenül. Még ez a kép is ironikus, mert valójában azért elég sokan voltak a tárlaton, csak épp nem kellett sorban állni. Csodás. A képek előtt viszont már itt-ott forgolódni kellett, sőt várakozni, nem rálépni a helyiek lábára..Egészen elszoktam már ettől, hiszen Pesten gyakorlatilag bármelyik kiállitást meg tudom nézni privát módon, vagyis egyedül, csak annyi kell hozzá, hogy ne főműsoridőben menjek. A Pompidou-ban meg nem.
Azért rugózok ezen ennyire, mert az itt szereplő képek... Kicsik. Legtöbbje kb. 15 *20 centis, vagyis egészen közelről kell nézni.
Engem leginkább az vett le a lábamról, hogy a képek hihetetlenül részletesek, finomak és többrétegűek, és a kurátorok bőséges olvasnivalóval is elláttak. Az egyik szálon a festő életművének aktuális részletét elevenitik meg, a másikon a kortársak hasonló témájú dolgait, hatásokat.
Másodikra már az a megdöbbentő, hogy te jó ég, mennyi kép! Rengeteg a grafika, de festményből is akad jócskán, látszik, hogy itt egy napi szinten alkotó emberről beszélünk..Ez persze önmagában kicsit közhelyes, hiszen ahhoz, hogy igazán jó képeket készitsen valaki, vagy tágabb értelemben, hogy valaki igazán jó legyen a szakmájában, sokat kell gyakorolnia (egyesek szerint folyamatosan). Klee ilyen értelemben ugyenerre példa, hiszen rengeteg képet készitett, újságoknak is illusztrált, folyton kezében volt a ceruza. Persze ma már azt is tudjuk, hogy a folyamatos rajz/festés sem garancia a sikerre, de anélkül..Viszont ezek a grafikák - lehet hogy csak nekem - a maguk helyiértékén érdekesek. Vagyis ha szembejönnének most, mint ismeretlen festő alkotásai, nem ugranék rá, hogy mennyire jók. Ez az érzés viszont sajnos elég sokszor megkisértett már, még Moholy-Nagy-nál is. Egyszerűen a 100 év alatt annyit fejlődött, vagy csak egyszerűen elárasztott a kép, a képiség, mozgókép, hogy ma már nem érzem annyira úttörőnek Klee alkotásait. Vagyis nem, nem erről van szó. Az a fajta képiség, amit egy Canon-Nikon fényképező művel egy fotóriporter kezében, ma már annyira megszokott, hogy egy grafika, ami nagyjából felvázol egy helyzetet, az olyan...
Különben az egész párizsi út során az volt az érzésem, hogy valami olyat művelek, amit a következő generáció már ki fog nevetni. Elrepülni egy másik országba? Sétálni idegen helyen? Hamarosan lesz egy saját szobánk/szemüvegünk/tévénk/akármink, ami 99 %-ban fogja tudni azt, amit ma a saját szemünkkel látunk, mindezt az otthonunkban, és ha feltöltjük az illatpatronokat, még akár a friss eső illatát is érezni fogjuk, ami egyrészről jó lesz, hiszen elég kényelmetlen azért utazgatni, jegyeket venni, fel-le mászkálni a metróban, másrészt az a fajta kultúra, amiben most hiszünk, meg is fog szűnni. Hiszen miért nézegetne bárki Klee grafikákat vagy festményeket, mikor a virtuális valóság oly csábitó (és egyeseknek már ma is ott van a tévé erre)?
Mit mond erről ez a kiállitás? Azt feltétlenül, hogy a képek továbbra is egy másik univerzumba repitenek, és aki kellően fogékony, és rászánja az időt, az érezheti ezt. Végülis a festmény túlélte a fotográfiát, a videót, csak ellesz valahogy ezután is. De ennél talán jobb kiállitások kellenek ehhez...




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése