2015. november 13., péntek

Toyohiko Satoh és a kiülés kultúrája

Nem, nem, a cimben emlitett úr egy lantművész. Eddigi bejegyzéseimben kinosan ügyeltem rá, hogy ne keverjem a művészeti ágakat, mivel ez egy kifejezetten vizuális művészetekkel foglalkozó blog. Ugyanakkor most valami egészen általános dologról kell szóljak, és ez kicsit közhelyes is. Bocsi.
Szóval az a helyzet, hogy az utóbbi időben eléggé problémamegoldó üzemmódba kerültem. Ide kell menni, ezt el kell hozni, ott ezt elintézni, igy jött ki a lépés. Viszont a művészet nem igy működik. Általában olyan emberek készitik, akik egész nap, egész héten gondolkodnak egy problémáról, és az kerül a vászonra, persze jó esetben, mert mindenféle ember van itt is. Namost az nyilvánvaló, hogy ha összeeresztjük mondjuk Hamvas Bélát a mai Blikkel, abból senki sem jön ki jól. No de az is nyilvánvaló, hogy azt se lehet elvárni, hogy akkor mindenki azonnal lépjen ki a munkahelyéről, és olvassa el Kant összes művét, netán nézze meg Agnes Martin összes képét.
Két állapotot fogok most megkülönböztetni. Az egyikben az emberke felkel reggel, hajt, átmegy a piros lámpán, felhiv egy ügyfelet, a postán (ha megy oda egyáltalán) átgázol a kisgyerekes anyukán, hogy előbb végezzen, és hiába ül egy Mercedesben, legfeljebb azt élvezi, hogy a munkatársa a cégben jobban megszivta azzal az üggyel, mint ő. Ez van.
A másik állapot viszont az, amikor mondjuk egy nap szabadnap van, telefon kikapcsolva, és akkor jön Toyohiko Satoh lantlemeze, ami bekerül az ezüstkábellel hajtott cd játszóba. Hirtelen eszébe jut, hogy hopp, volt egy könyv, amit már ezer éve el akart olvasni, mondjuk a Réz Pál interjúkötete, és ekkor bevillan az is, hogy Párizsban múltkor látott egy érdekes képet, de csak a telefonjával fotózta le, és esetleg utánanéz.
Sajnos mostanában a környezetemben mostanában túl sokan gázolnak az első állapotban, néha engem is beleértve. Pedig az értelmiség, ahova állitólag tartozom, nem csak abból áll, hogy hajtom a zsét, hanem pont arról, hogy tudom élvezni a különleges pillanatokat. Lehet az egy üveg bor, egy szép festmény, bármi ami kirángat az időből. Az ennek megfelelő, teljesen szubjektiv top 5 festményem Párizsból a következő :
- Wayne Thiebaud
- Manuel Obadia-Wills
- Karel Appel
- Schuck One
- Sylvain Margo
Róluk lesz szó hamarosan. Addig is hallgassatok lantmuzsikát!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése