Na végre valami izgi - mondtam magamban, mikor megláttam a témát. A pop volt az első olyan korszak a művészettörténetben, ami köznapi tárgyaknak művészeti értéket adott, na jó, Duchamp-ot hagyjuk most. Meg persze ez az egész elsőség dolog is értelmetlen, mert mi van akkor, ha a villanykörtét nem is Edison találta fel, a rádiót nem Marconi, ez mindegy, mert ők használták ki először. Igy aztán mondhatjuk azt, hogy a pop érzett rá arra, hogy művészet cimszóval nem Boticellit kell másolni. Persze ez nem egészen igy volt. Sajnálom, a történelemóra a második világháborúnál indul, az vetett véget ugyanis Párizs elsőségének. Egy lebombázott, elfoglalt városban nem az volt a legnagyobb kérdés, hogy Picasso miket fest (azazhogy ha hihetünk Brassai naplójának, akkor az, hogy hol ebédel, hihi). Jött amerikából az absztrakt expresszionalizmus, vagyis Pollock, aki nagyon ráérzett arra, hogy mi a korszellem. Egyáltalán nem volt könnyű kitalálni, hogy mi következhetne ezután. És hogy ki fogja az újat szállitani, teszem halkan hozzá. A pop maga Amerika. Van szerencsém birtokolni egy Los Angeles art 1945-1980 nevű, vaskos kiadványt, és abban csupa epigont láthatunk, egyenként bármelyik művészről megmondható, hogy kit utánzott. De volt még valami, amiben amerika nagy volt, és ez a tömegkultúra. Tévéadás mindenhol, fokozódó jólét, nagy autók és üres fej jellemezték az amcsikat ekkor (ez persze általánositás, fúj). Ebből aztán közhelyes kultúra bontakozik ki, amit Warhol tökéletesen ki is használt. Valahogy sosem szerettem a képeit, noha a Momában (New York)van pár, ami lenyűgöz. De van közelebb is, az Albertinában egy elég szép sorozatot láthatunk tőle. De. Muszáj szólnom arról a viccről, hogy Warhol folyamatosan a munkatársaival iratta alá a műveit (amik amúgy is többpéldányosak). Merthogy célja a magas kultúra kifigurázása volt, csakhogy vesztett, ugyanis a gazdag gyűjtők szépen megvették ezeket a képeket is, ők nyilván tudták, hogy eredeti. Igy aztán Warholnak pontosan ugyanolyan árfolyama van, mint bárki másnak, sőt, egyes galériákban lehet sorszámozott, aláirt példányt venni, de lehet kicsit többért olyat is, amit tényleg (tényleg, haha) Warhol irt alá.
Ez még mindig csak a bevezető. Sokat lehet mellébeszélni a popról, hisz látjátok, hogy ez a szöveg is ilyen, miközben azt senki se mondja ki, hogy a pop művek..általában rosszak. Ez történik akkor, ha valaki csak gúnyolódik, csúfolkodik, de nem teszi bele a munkát. Roy Lichtenstein mondjuk egy ellenpélda, és van még néhány, de kegyetlenül kell figyelni. Szerintem pl. Warhol életművéből a figyelemre méltó rész 20 % alatti. És ne legyenek illúzióink, azok a művek már rég New York-ban vannak. Vagy széfekben, klimatizálva. Mit állithat ki akkor a Ludwig ebből?
Ez a másik nagy baj, ugyanis itthon természetesen nem volt pop. A 60-as 70-es években nagyobb problémáink voltak, minthogy Chrysler-t vagy Ford-ot vegyünk, a többiről nem is beszélve. Igy aztán két lehetőség van: vagy elugrunk jelenidőbe, mert ma azért már akad szépen fogyasztói kultúrán viccelődő mű, vagy ragaszkodunk a korszakhoz, és valahogy elkenjük, hogy ezek nem is pop művek. A Ludwigban ez utóbbi történik, ezért a kiállitást egyáltalán nem ajánlom senkinek.
De nem csak ez a baj. Szerintem egy olyan helyzetben, amiben most vagyunk, amikor alig van értékelhető kiállitás, többet kell adni az embereknek. Az szép, hogy kiraknak egy képet, aztán aláirják, hogy ki készitette, de sokkal jobban vezetni kéne az érdeklődőt azzal, hogy rengeteg háttérinfót is hozzáraknak a szokásos szövegekhez. Ehhez persze az kellene, hogy 1. értsenek hozzá, ami megvan 2. legyen valaki, aki felvállalja a véleményét (amiből viszont hiány van). Vegyük például Tót Endrét. Hatalmas szenzációnak tartom, hogy pár korai képét kirakták, ugyanis nekem az ő pályafutása a zéró sorozatával kezdődik, és ő maga is irja, hogy középszerű képeket festett, amig el nem kezdett levelezni. Ezt a történetet már én is megirtam sokszor, de van egy sárga könyv, a cime Örülök, ha egyik mondatot a másik után irhatom. Ez egy fantasztikus könyv, és egy olyan elképesztő történet, hogy ezt valahogy meg kellett volna emliteni. Vagy egyáltalán azt, hogy Tót Endre ma már konceptművésznek számit, és hopp, a kiállitáson egyetlen ilyen műve sincs, sőt, az egész tárlaton egyetlen nyavalyás szóval sem emlitik, hogy nem csak táblaképek léteznek. Nem emlitik pl. Keith Haringet, a pop shop-ot, Warhol gyárát, ahol koncertek és millió más esemény volt, én megkockáztatom, még Annie Leibovitzot is behoztam volna. De ha maradunk is a táblaképeknél (de miért is?), akkor is gond, hogy a képek rosszak. Most komolyan, Lakner László mint pop? Konkrétan majdhogynem életműkiállitásnak lehetne mondani a bemutatót, hiszen majdnem mindegyik összeállitásban ott van egy képe. Miközben mi is érezzük, hogy semmi keresnivalója nincs ott. Rendben, rakjanak be tőle pár képet, de ne többszázat!
Még igy is lehetett volna ebből egy értelmezhető tárlatot összehozni. Hiszen manapság elég sok tömegkultúrát ostorozó kép készül, és azokból bőven össze lehetett volna hozni egy jó kis kiállitást. A másik lehetőség az lett volna talán, ha bőséges szöveggel hintik meg a kiállitást, akár fotón megmutatják Warhol gyárát, és elmondják, hogy az a rengeteg béna kép, amit kiraktak, az nem pop.
Egyébiránt ajánlom Warhol naplóját, jó kis olvasmány, a Tate Modern-ben, Londonban megvehető. Na az pop!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése