A Zadkine múzeum Párizsban

Néha olyan érzésem van, hogy Párizs a legklasszabb hely Európában, máskor csak egy turista giccsparádénak találom, és olyan is van, hogy egy óriási múzeumnak gondolom az egészet. Hiába nézek kortárs filmeket, amelyek már a panel-Párizst mutatják be és életszerű figurákat, akik úgy beszélnek, mint egy modern ember, azért a latin negyed környékén vagy a Luxembourg kertben elfog a kétely, hogy amit látok, az valóban van-e, vagy csak egy hollywood-i diszlet. Ha ilyenkor vissza akarom rántani magam a valóságba, akkor elugrom a Zadkine múzeumba, ami csak pár utcányira van pl. a Pantheontól, az egyetem épületével szemben. Ez még Csipkerózsika-föld: bal oldalt már házak, melyekben emberek laknak, de nehéz ezt felfogni, mikor az utcakép lehetne akár 100 évvel ezelőtti is. Gyorsan be kell húzódni a Zadkine múzeum kapualjába, hogy ismét a valóságban érezzem magam. A kapualj szűk és keskeny folyosóba visz két ház között, viszonylag szűk a tér, bár ma már ezért is eurómilliókat adnának. A műterem viszont egészen megőrizte a századfordulós képét, bár idén januárban azért felújitották, ami persze eléggé rá is fért.

No de áruljam már el végre, hogy ki volt az a Zadkine? Szobrász, egy a sokból Picasso korában, az izmusok bűvöletében, amikor még Modigliani is kövekért járta az épitkezéseket éjszaka..Zadkine pedig véletlenül a barátja volt. A mindenkit beskatulyázó szakirodalom a kubizmusban helyezi el Zadkine-t, de inkább csak arról van szó, hogy az volt a korszellem Párizsban, igy az hatott rá. Csakúgy, mint akár Picasso, már eltávolodott a direkt ábrázolástól, ugyanakkor a figuralitás keretein belül képzelte el magát. De ugyanúgy rajzolt, sőt szőnyegeket is tervezett, mint a körülötte dolgozók, mert abban az időben mindenki mindenhez értett, a szűk műfaji besorolás nem működött még. Persze azért leginkább szobrászként alkotott nagyot, habár grafikái nekem elég egyediek ahhoz, hogy komoly szintre értékeljem. De ez mind mellékes. Mint ahogy Renoir fiának visszaemlékezései, vagy Brassai naplója, úgy Zadkine szobrai is egyszerűen kivesznek az időből, és visszarepitenek 100 évvel ezelőttre, amikor a szobrász épp gondolkodott egy szobrán.. Bele tudom élni magam a művész mindennapjaiba, szinte érzem, mire gondolhatott, amikor annak az arcnak a felét eltorzitotta..És persze a kávéházi kultúra, amiből még maradt egy pici, pláne azokban az utcákban, ami körülveszi ezt a helyet.

Szerencsére a Zadkine múzeum nem tartozik Párizs turistalátványosságai közé, de épp ezért feltétlen érdemes nosztalgiázni benne egy kicsit. Hej, ha még mindig tartana a századforduló szines világa...