2015. április 14., kedd

Tuija Lindström kiállitása a párizsi svéd intézetben

Na igen, ez a dolog is billeg kicsit a közhely határán. Merthogy milyen képeket várnánk a svédektől? Visszafogottat, kicsit esetleg sötétet is, feltétlen fekete-fehéret. Erre itt van ez a hölgyemény, és pontosan megfelel ennek. Sőt.
Azonban van egy bibi. Ugyanis ezek a képek jók. Igen, valóban nem sok minden történik rajtuk, mint ahogy egy művészfilmben sem várunk robbanásokat minden percben. Az biztos, hogy jól hozza az érzékenységet, egy éppen érzékelhető melankóliát, amire amúgy semmi joga, hiszen nem a magányról szólnak a képei. Na jó, nem teljesen a magányról szólnak, mivel csak hosszú percek nézelődése után érezzük meg a csipetnyi egyedüllétet. Na jó, azért a magányról is szólnak a képek, de egyáltalán nem csak arról. Rám mégis hatottak a képek, olyannyira, hogy még a pulóveremet is felhúztam és meglehetős örömmel vettem tudomásul az épület előtt, hogy már süt a nap. El lehet merülni a világában, ezért feltétlen jár az ajánlás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése