Lassan eljutok oda, hogy művészettörténet helyett legfeljebb
történeteket érdemes mesélni, azt is csak olyanvalakitől, aki friss szemmel tud
ránézni a dolgokra. Csak persze ez a friss szem elég nehéz követelmény, ha már
valaki 25milliárd képet megnézett és abból mondjuk 10milliárdról véleménye is
van. Ezek a művészetértők- és az a vicc,
hogy néha én is csinálok ilyet, nem is vagyok rá büszke – végigmennek egy
kiállitáson, művészeti vásáron, vagy akár a Ludwig legújabb tárlatán, és
magukban közben sorolják a neveket, akiket utánoztak épp a kiállitók. Douglas
Copelandnek van is erre egy külön szava, ő történelem-mérgezésnek hivja az
olyan embert, aki már mindent megért, és éppen unatkozik is emiatt. Perneczky
Géza pont nem ilyen, és ez egy kisebb csoda. Ha találkozna vele valaki, akkor
is azonnal feltűnne, hogy mennyire nyitott és vidám személyiség (nem, most nem
fogom elmesélni mikor és hol találkoztam vele). Egyszerűen vannak azok az
emberek, akik mint mondjuk Karinthy, mindig talpra esnek, mindig van egy vicces
történetük, és ha épp nincsenek formában, akkor is elszórakoztatják a
társaságukat. Ő ilyen.
Aki most rohanna is a könyvesboltba, annak egy apróságot még
elárulok: a Rózsák nyesése cimű könyvvel kell kezdeni. Az ugyanis pontosan ezt
hozza: vidám, szellemes történeteket, rengeteg anekdotát, az egészet muszáj
egyszerre elolvasni (ezért érdemes hétvégén elővenni). A művészet az
ezredfordulón kicsit komolyabb, a hangvétel inkább tanáriasabb, vagyishát olyan
tanárias, aki nagyon jól tud mesélni, és épp nem akarja leadni JózsefAttilát,
hanem csak mondja. És ebből a mondjából nagyon gyorsan összeáll egy olyan
ismeretanyag, amit oda se figyelve egyszerűen felszedünk, megragad, mint a por
a cipőn, és ott marad. Nagyon nagy előnyben vannak azok, akik olvastak már
Perneczky Géza kötetet, az ajánlásom tehát egyértelmű…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése