2015. február 9., hétfő

Jean-Luc Vilmouth: Café little boy a Centre Pompidou állandó kiállitásán



Ne tévesszen meg senkit az állandó kiállitás cim: a Pompidou központnál ez rendszeresen változó és izgalmasabbnál izgalmasabb tárlatokat jelent. Legutóbbi látogatásomkor épp egy Gerhard Richter kép volt az egyik főhelyen, amit simán leszedtek, mivel ezúttal témakörök szerint rendezték át az óriási teret. Amikor azt mondom, óriási helyet, azt tényleg úgy értem, hogy jóformán bejárhatatlan. A londoni Tate-el tudnám párhuzamba helyezni, kétmillió terem van, azok között majdhogynem tetszőlegesen lehet sétálni, és a legkiváncsibb művészetrajongó is fejfájással támolyog ki néhány óra után. Persze lehet végigrohanni, és csak a minket igazán érdeklő dolgoknál megállni, vagy éppen Louvre-osan egyből a Mona Lisához szaladni, de ezeket hagyjuk meg az amatőröknek. A minket érdeklő szellemi játék az, hogy mutatok valakit, tényleg mindegy hogy kit, és megnézem, hogy mellette vagy a közelében milyen képek vannak. A művészek ugyanis nem légüres térben mozognak, hanem egymás munkái ismeretében készitik új műveiket. Azt is érdekes látni, hogy mondjuk egy népszerűbb emberkével mennyien akarnak “beszélgetni”, reagálni a műveikkel. Ez is nagyon fárasztó tud lenni, főleg azért, mert a nevek többsége számunka nem túl ismert lesz. Ne feledjük, hogy Párizsból nézve egészen más nevekkel fogunk találkozni. Legtöbbjükkel itthon nem találkozunk, az a pár név, aki eljut, általában egy-egy művel képviseli magát, ami vagy jellemző az életművére, vagy nem.

Ha kipihentük magunkat, megvettük az éves belépőnket, és néhány hónapon keresztül mindennap fokozatosan! bejártuk a kiállitást, akkor előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy a múzeumi művek beszélgetnek egymással. Valaki mutat egy képet egy kinai városról ahol szmog van. Melette látunk egy Dubai képet, ahol teljesen széttúrják épp a földet. Aztán egy teremben szövőnők készitik a ruháikat, amiket egyszerűen csak ledobnak a földre. Ez a három dolog vajon összefügg? Naná.. Namost nem ennyire egyértelműen, de működik ez kicsit távolabb is. Braque hatott Picasso-ra, mint ahogy forditva is, Max Ernst is hatott mindkettőjükre, és máig vannak művészek, akik bevallottan mondjuk Duchamp munkáit fejlesztik tovább. Ha nem is kopirpapirral, de ez nem csak kortársokkal működik, Rembradt hat Baconre, forditva mondjuk nem... A Pompidou-ban tehát nem az tart sokáig, hogy végigsétáljunk, és megállapitsuk, hogy fú, nem értjük, hanem azért, mert van egy kép vagy szobor vagy bármi, és ami mellette van, az nem véletlenül van mellette legtöbbször. A témák is sokfélék, hiszen a kortárs is az. Egyaránt foglalkozik a kizsákmányolással, esztétikával, mindennel, ezen felül lehet fotó, festmény, installáció, szobor, és a sort lehetne folytatni...


Mielőtt elaludnátok az unalomtól, megemlitek egy projektet, amit Jean-Luc Vilmouth talált ki (meg persze előtte már 20 millióan). Egy terembe rajzolt egy logót, bevitt némi zsirkrétát, odaültetett egy embert, hogy csak 5 embert engedjen be egyszerre, és kész. Lehet rajzolni. Az emberek pedig jönnek és rajzolnak, és még élvezik is, hogy most ők mutatják meg a többieknek, hogy mi is a jó rajz.. Van, aki csak a nevét irja oda, és szivecskéket is rajzolnak. A nagy vicc ebben az, hogy egy idő után természetesen nem marad hely már több rajznak, ezért valaki másét kell vagy letörölni, vagy átrajzolni. És mivel nem copyrightosak ezek a művek, az emberek meg is teszik, csak hogy egy újabb szeretlek Frici feliratot gyömöszöljenek oda. Vagyis hiába az óriási fal, mindenki és senki sem látszik. Ez az igazi demokrácia: ha valaki ir a falra, biztos lehet benne, hogy mivel az egész fal egy nagy felirat, az övét senki sem fogja olvasni, de arra viszont senkinek sincs ideje, hogy nagyobb területet letöröljön, és oda alkosson, mert jön a következő ember, a biztonsági őr pedig kedvesen kiterel. De hát nem ez van az életben is? Mind irunk egy falra, ahová már annyian előttünk, de bármit is irunk oda, már jönnek az új krétások, meg aztán át is kéne gondolni, mit akarunk megőrizni, de gyorsan halad a sor, és amikor ott vagyunk a krétával, akkor hirtelen eszünkbe jut, hogy ez és az is mennyire örülne, ha odairnánk, meg akaratlanul is elkezdjük olvasni a többi feliratot, és egyszercsak elindul a kezünk, megtesszük a bejegyzésünket, valaki elkéri tőlünk a krétát, és akkor jut eszünkbe a legjobb sor, amit oda kellett volna irnunk..De persze itt vissza is lehet állni a sorba, sőt lehet egész nap a nevünket vésni a többiek mellé, de az ilyenből van a kevesebb. Hiszen a közönségünk, akik olvashatnák a csodás művünket, krtával a kezükben egész másra gondolnak mikor meglátják majd a feliratunkat...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése