2015. január 1., csütörtök

Kedvencek



A blog szempontjából is érdekes lehet, hogy most éppen kiket tartok igazán jónak, kiválónak, barónak és ütősnek a művészeti palettáról. Hiszen ha valaki neadjisten azt gondolná, hogy felnézek pl. Goyára, akkor már most el is hagyhatja e lapokat. Ellenben..és itt jön most egy 200 oldalas lista.
Szűkitsünk: ami az izmusok és Picasso előtt volt, az nagyrészt érdektelen, jó persze Boticelli meg Monet, de valahol határt kell húzni. Persze én is megtanultam művészettörténetből, hogy ha egy képen Mária térdel, és egy angyal áll mellette, akkor az egy angyali üdvözlet képtipus, és valójában szó sincs semmiféle beszélgetésről, csak arról, hogy isten megüzeni Máriának, hogy gyereke lesz, Mária pedig elfogadja ezt. Nincs semmi bajom ezzel, meg nagyon tetszik is, csak hát 17 évesen egy lány ágyában hogy úgy mondjam, megdőlt a szüzen teherbe esés elmélete, hagyjuk is.
A (z egyik) legnagyobb kedvencem David Meisel. Na ez a baj az itthoni meg a külföldi művészettel, hogy nincs közös pont. Mert ki a túró az a David Meisel? Akinek mutattam már katalógusát, az most helyzeti előnyben van. Amúgy egy amerikai fotós, aki repülőről fotóz egészen szürreális látványokat vagy máskor kórházi eldobott dobozokat, óriási részletességgel és igényességel. Képein nem lehet eldönteni, hogy mit is látunk, valahogy semmi sem olyan, mint lennie kéne, a folyó vörös vagy sárga, satöbbi. Mondjuk nem ő a legismertebb figura a művészettörténetben, az igaz.
Jó, akkor kezdjük a magyarokkal inkább, és előre bocsi ha kihagyok valakit: Kassáknál kezdem, de egy könyvvel, az Egy ember életével, amit ha valaki nem olvasott, akkor azonnal szaladjon érte. Nagyszerű önéletrajz, melyből megtudjuk, hogy a nincstelen melósból hogy lesz jó érzékű művész, mindezt pedig közvetlenül, nem patetikusan. A Nyolcak szerepét sem akarom elbagatellizálni, hiszen ők azok, akik először merték felvállalni az erős, de nem valósághű szineket, és a látvány tényleg magáért beszél. Ha már Nyolcak, akkor Márffy, ha Márffy, akkor Rockenbauer Zoltán, aki egyrészt a Halandó múzsa könyvével, másrészt egy egészen újjal, az Apacs művészettel nálam ott van a legjobbak között. Könyvajánló a következő bejegyzésben róla. Tót Endre a következő kedvencem, könyve, az Örülök, ha.. ott kell legyen minden művészetszerető embernél. Ő is, mint annyian, elhagyta az országot, de kint karriert csinált, és erről vicces és élvezhető könyvet is irt. A művészeti akciói is figyelemre méltók.
Ha emigráció, akkor Párizs, és egyre több festőről derül ki, hogy kint járt vagy élt. Riegl Judit és Hantai Simon művészete nagyon közel áll hozzám, Csernus Tibort imádom, és még nagyon sokakat. Azt hiszem, előbb-utóbb részletesen is szólni fogok róluk. Igazán kortársak közül most nem emlitek senkit, lesz még rá alkalom.
A külföldi lista alighanem hosszabb lesz. Bár némiképp vicces, mert vagy irok hosszabban pl. Sam Francis-ről, vagy senki sem fogja érteni kire gondolok (ő pl. egy Franciaországban élt amerikai, lásd pl. a Maeght alapitvány katalógusait). Na igen, a Maeght alapitvány. Imádom, és az ott lévő kollekcióból tudnék is válogatni. Miró, Klee, Keith Haring hogy haladjunk az időben, de tényleg annyi jó van. Pablo Helguera könyvét receptre irnám fel a sok fontoskodó emberkének, ennyire laza, de mégis jó szöveget nehéz előállitani - és nem mellesleg választ ad arra a kérdésre is, hogy szabad-e egy művésznek lefeküdnie egy galériással (a válasz nem). Dan Perjovschit szeretem, laza és odamondogatós. Úgy könnyed, hogy közben amit mond, az kőkemény. A fluxust, mint irányzatot megkedveltem amióta megismertem, mert ők nem műtárgyakat akartak létrehozni, hanem a gondolatokat állitották az első helyre. Ja és tudtak röhögni magukon is, nem utolsó sorban. Az egyik kedvenc művem pl. igy szól: a művész leüt egy tetszőleges hangot a zongorán. Utána ihlettől függően ezt ismételheti ameddig a közönség nemtetszését nem nyilvánitja (megdobálja). Mert akárki akármit mond, a művészet sokszor vicces, és nem igaz, hogy mindent véresen komolyan kell vennünk.
De csitt: jön Julia Blackmon, aki a gyerekekről készült elképesztő (és vicces) képeivel mondjuk úgy határeset. Akkor már inkább legyen Pierre Alechinsky, no de őt meg senki sem ismeri itt. Azért is. Vagy irjam Gerhard Richtert? De csak az absztrakt dolgait, úgy nehezebb (azért katalógus van). Cy Twombly, pedig elsőre gyerekrajznak néztem, aztán Londonban a 4*6 méteres képeit már nem.. És sokan mások...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése