A blog szempontjából is érdekes lehet, hogy most éppen kiket
tartok igazán jónak, kiválónak, barónak és ütősnek a művészeti palettáról.
Hiszen ha valaki neadjisten azt gondolná, hogy felnézek pl. Goyára, akkor már
most el is hagyhatja e lapokat. Ellenben..és itt jön most egy 200 oldalas
lista.
Szűkitsünk: ami az izmusok és Picasso előtt volt, az
nagyrészt érdektelen, jó persze Boticelli meg Monet, de valahol határt kell
húzni. Persze én is megtanultam művészettörténetből, hogy ha egy képen Mária
térdel, és egy angyal áll mellette, akkor az egy angyali üdvözlet képtipus, és
valójában szó sincs semmiféle beszélgetésről, csak arról, hogy isten megüzeni
Máriának, hogy gyereke lesz, Mária pedig elfogadja ezt. Nincs semmi bajom
ezzel, meg nagyon tetszik is, csak hát 17 évesen egy lány ágyában hogy úgy
mondjam, megdőlt a szüzen teherbe esés elmélete, hagyjuk is.
A (z egyik) legnagyobb kedvencem David Meisel. Na ez a baj
az itthoni meg a külföldi művészettel, hogy nincs közös pont. Mert ki a túró az
a David Meisel? Akinek mutattam már katalógusát, az most helyzeti előnyben van.
Amúgy egy amerikai fotós, aki repülőről fotóz egészen szürreális látványokat
vagy máskor kórházi eldobott dobozokat, óriási részletességgel és igényességel.
Képein nem lehet eldönteni, hogy mit is látunk, valahogy semmi sem olyan, mint
lennie kéne, a folyó vörös vagy sárga, satöbbi. Mondjuk nem ő a legismertebb
figura a művészettörténetben, az igaz.
Jó, akkor kezdjük a magyarokkal inkább, és előre bocsi ha
kihagyok valakit: Kassáknál kezdem, de egy könyvvel, az Egy ember életével,
amit ha valaki nem olvasott, akkor azonnal szaladjon érte. Nagyszerű
önéletrajz, melyből megtudjuk, hogy a nincstelen melósból hogy lesz jó érzékű
művész, mindezt pedig közvetlenül, nem patetikusan. A Nyolcak szerepét sem
akarom elbagatellizálni, hiszen ők azok, akik először merték felvállalni az
erős, de nem valósághű szineket, és a látvány tényleg magáért beszél. Ha már
Nyolcak, akkor Márffy, ha Márffy, akkor Rockenbauer Zoltán, aki egyrészt a
Halandó múzsa könyvével, másrészt egy egészen újjal, az Apacs művészettel nálam
ott van a legjobbak között. Könyvajánló a következő bejegyzésben róla. Tót
Endre a következő kedvencem, könyve, az Örülök, ha.. ott kell legyen minden
művészetszerető embernél. Ő is, mint annyian, elhagyta az országot, de kint
karriert csinált, és erről vicces és élvezhető könyvet is irt. A művészeti
akciói is figyelemre méltók.
Ha emigráció, akkor Párizs, és egyre több festőről derül ki,
hogy kint járt vagy élt. Riegl Judit és Hantai Simon művészete nagyon közel áll
hozzám, Csernus Tibort imádom, és még nagyon sokakat. Azt hiszem, előbb-utóbb
részletesen is szólni fogok róluk. Igazán kortársak közül most nem emlitek
senkit, lesz még rá alkalom.
A külföldi lista alighanem hosszabb lesz. Bár némiképp
vicces, mert vagy irok hosszabban pl. Sam Francis-ről, vagy senki sem fogja
érteni kire gondolok (ő pl. egy Franciaországban élt amerikai, lásd pl. a
Maeght alapitvány katalógusait). Na igen, a Maeght alapitvány. Imádom, és az
ott lévő kollekcióból tudnék is válogatni. Miró, Klee, Keith Haring hogy
haladjunk az időben, de tényleg annyi jó van. Pablo Helguera könyvét receptre
irnám fel a sok fontoskodó emberkének, ennyire laza, de mégis jó szöveget nehéz
előállitani - és nem mellesleg választ ad arra a kérdésre is, hogy szabad-e egy
művésznek lefeküdnie egy galériással (a válasz nem). Dan Perjovschit szeretem,
laza és odamondogatós. Úgy könnyed, hogy közben amit mond, az kőkemény. A
fluxust, mint irányzatot megkedveltem amióta megismertem, mert ők nem
műtárgyakat akartak létrehozni, hanem a gondolatokat állitották az első helyre.
Ja és tudtak röhögni magukon is, nem utolsó sorban. Az egyik kedvenc művem pl.
igy szól: a művész leüt egy tetszőleges hangot a zongorán. Utána ihlettől
függően ezt ismételheti ameddig a közönség nemtetszését nem nyilvánitja
(megdobálja). Mert akárki akármit mond, a művészet sokszor vicces, és nem igaz,
hogy mindent véresen komolyan kell vennünk.
De csitt: jön Julia Blackmon, aki a gyerekekről készült
elképesztő (és vicces) képeivel mondjuk úgy határeset. Akkor már inkább legyen
Pierre Alechinsky, no de őt meg senki sem ismeri itt. Azért is. Vagy irjam
Gerhard Richtert? De csak az absztrakt dolgait, úgy nehezebb (azért katalógus
van). Cy Twombly, pedig elsőre gyerekrajznak néztem, aztán Londonban a 4*6
méteres képeit már nem.. És sokan mások...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése