2018. április 23., hétfő

Bak Imrének igaza van

Nagy örömmel olvastam Bak Imre interjúját az áprilisi Műértőben. Ugyanis szó van a Nemzeti Galéria 60-as évekről szóló kiállitásáról, nem éppen hizelgő hangnemben (keretek között - a 60-as évek művészete Magyarországon).  Én úgy voltam a kiállitással, hogy na ebből biztos nem irok posztot, ha ugyanis ennyire gyenge volt a 60-as évek termése, akkor azt nem kéne mutogatni. Később jutott eszembe, hogy dehát azért volt annyira vérszegény az anyag, mert igen sokat kihagytak belőle. Eszembe jutott Kassák, aki ekkor még bőven alkotott, Tót Endre és igen, a neoavantgárdok. És Bak Imre is, ha már róla volt szó az előbb. Galántai György, akit a kápolnatárlatok után sikeresen kiirtak a művészettörténetből. Ehhez képest a kiállitáson semmivel sem jelezték, hogy itt bizony volt egy második nyilvánosság, Hamvas Béla baráti köre - és persze Czóbel is aktiv volt még ekkor, habár jórészt Párizsnak dolgozott.
Az is egy jó felvetés az interjúban, és végre ki merte valaki mondani, hogy nem igaz, hogy ezeknek az embereknek nem lehet retrospektiv, vagyis a teljességre törekvő, időrendi áttekintő kiállitása. Nagyon hiányzik ez a művészeti életből, hiszen az életművek igy csak lógnak a semmiben, vagy mint legutóbb Wahorn esetében a Missionart galériában, éppencsak felvillant valamit az életműből. És ekkor bevillan a Modem Debrecenben, és hogy milyen jó volt a Bukta Imre kiállitás. Igaz, már Modem sincs. Azért a Nádlernek szerintem nem a Várfok galériában kéne kiállitania, vagyis ott is, de lehetne neki nyugodtan a Nemzeti Galériában is tárlata. És még tudnám sorolni a neveket.
Eközben egy Szilágyi Lenke, aki tényleg megkerülhetetlen a fotózásban, egy könyvtárban állitja ki Petri Györgyről a képeit. Ez elképesztő. Úgyhogy nem csodálkozom azon se, hogy Bak Imre sem akar már itthon érvényesülni. Hol is tenné? Egy könyvtárban?

2018. április 22., vasárnap

Jim Dine a Pompidou-ban

Az amerikai művész 1935-ben született, és leginkább a pop stilushoz szokták sorolni, a 60-as években futott be. Most viszont a Pompidou-nak ajándékozott egy csomó művet, igy külön kiállitáson emlékeznek meg róla. Különben ez nem jelent megvesztegetést: nagyjából a fél világ odaajándékozná a művét ingyen a Pompidou-nak, hogy elmondhassa, hogy van ott egy műve, úgyhogy ez az ajándékozás nem azt jelenti, hogy egy névtelen nimand próbálkozik.. Ellenkezőleg. Jim Dine-nak különben Bécsben az Albertinában volt legutóbb kiállitása.
Ahogy belépünk, rögtön egy hangulatos terembe kerülünk. A szöveg nem csak látványelem, bár annak is elég menő. Ugyebár a 60-as években járunk, Kerouac és Ginsberg korában. A szöveg nagyobb része amúgy elmaszatolt, de olvasható, mintha csak nem tartaná már annyira fontosnak, vagy ki akarta törölni, de félúton már nem volt olyan fontos..Amúgy Jim az installációiról hires, és nem véletlenül. Szerkezetei ötletesek, időnként még azt is értjük, honnan valók, de mégis érdekesek.
Miniszobrokkal turbózza fel az amúgy hétköznapi tárgyakat, melyeket ivókútból, rotációs kapából, vagy lapátból alakit át.
Festészete szintén rendhagyó. Egyik kedvenc képem tőle a vőlegény és menyasszony, egy holló és egy fehér nagyon tollas madár egymásmellettisége. Hát nem éppen keresztényi értelmezés, de ettől jó, és igy elég szépen rimel mondjuk Kerouac-ra, aki szintén nem akart elköteleződni. Csak az a boogie ott a lábban..

L'Officiel art újság

Nagyon birom a francia művészeti életben azt, hogy a 10-15 (már ez is mennyire sok) megkerülhetetlen nagy múzeum és kb. 200 jónevű galéria mellett rengeteg vadhajtás van, és később ezek vagy megragadnak a köztudatban, vagy nem. Bőven akadnak önjelölt szerkesztők, újságirók, és ilyenkor egy lap csak úgy kipattan. Mint pl. ez:
Nem gondolnám, hogy a művészetéhes olvasók ne találnák meg a Beaux-Art, a Connaissance des art, az Art Actuel, A Photo, a Le Journal des art, a La Revue, a Le Quotidien de l'art - hogy csak az ismert nagyokat emlitsem - közül a nekik tetszőt. A L'Officiel Art ráadásul nagyra tör: egyből az Art Bázel, a Chanel (mondjuk ő mindegyikben), a Fendi, a Van Gogh foundation hirdet náluk. A témáik valóban nagyon modernek, egészen annyira, hogy pl. táblaképet egyáltalán nem közölnek, vagy csak véletlenül. Van helyette installáció, mix art, fényművészet, szobor, szinezett fotó, szóval minden ami progressziv. Mint a cimlapból látható, egy kicsit hatásvadász irányba mentek el. Ugyebár az 1968-as diáklázadás évfordulója van idén, ennek megfelelően egyrészt minden könyvesboltban van erről egy könyv, másrészt a lapban is igen hosszan emlékeznek a témáról, mentségükre mondható, hogy a kiválasztott képek nagyon igényesek.
Nekem egy kicsit frusztráló volt, hogy az általam ismert/kedvelt témák a 68-as témával ki is merültek, pedig egy ideje követem már a francia művészetet, de másfelől ez egy jó ürügy a megismerésre...

2018. április 19., csütörtök

Magyar képek a Pompidou központban 2.

Itt ez a remek Perneczky Géza kép, ami most éppen a Pompidou központ 4. emeletén lóg a kortárs anyagban:
Perneczky remek választás, ráadásul ő már régóta Kölnben él, igy jobban betagozódott a művészeti életbe. A Rózsák nyesése könyve pedig remek, egyfajta mini életrajz, azért elég vékony ahhoz, hogy gyorsan el lehessen olvasni, de fontos, jó mű.
Viszont Tót Endre könyve, az Örülök, ha... és a művei talán még jobban illettek volna a Pompidou-ba, de persze nem én döntök...És Perneczky is remek (érdekes, hogy ezt a képét sokat idézik, a teljes életműve viszont nem annyira ismert)

Magyar képek a Pompidou központban 1.

Maurer Dóra 1972-es kézmozdulatait vette meg a Pompidou, ami most éppen látható is a 4. emeleti kortárs művészeti anyagban:
Ez egy biztos kezű választás, Maurer Dóra évek óta az egyik legismertebb művész külföldön, ezek a képei pedig sokszor sok helyen voltak már. Az más kérdés, ha rajtam múlik, én biztos Hajas Tibor falfeliratait vettem volna meg, bár persze a kézmozdulatok nyelv nélkül is érthetők...

2018. április 17., kedd

Junya Ishigami a Fondation Cartier-ben

A Fondation Cartier, ami teljesen más, mint a Fondation Henri Cartier-Bresson, egy kortárs művészettel foglalkozó alapitvány. Egyre bővülő gyűjteményük van, és általában olyan témákkal foglalkoznak, amik a többi galériának vagy múzeumnak már éppen nem komfortos. Volt már afrikai művészet, design, ennek a kiállitásnak a cime pedig freeing architecture, vagyis az épitészet felszabaditása. De nyugodtan irhattak volna mentsük meg a természetet cimet is, az is nagyjából fedte volna a témát, csak nem hangzik olyan jól.
Honnan is kell felszabaditani az épitészetet? Természetesen az épületek készitése alól, a monumentális tájsebek létrehozásától, betonszörnyek vicsorgásától. A kulcsszó a harmónia, s mivel a kiállitó japán, nem csoda, hogy ezt a természethez való fordulással képzeli el. Erre jó példa maga az alapitvány épülete is, hiszen nem egy betonszörny, noha azért 5 emeletes magasságával nem is pinduri, mégis a rengeteg fa és más zöld miatt úgy érezzük, hogy ez inkább egy park, és mellékesen van egy épületecske is. Junya munkáiban természetesen az épitkezésen megtalálható összes növény szerepet kap, és szó sem lehet arról, hogy csak úgy ledózerolhatnák a területet. Sőt, az épitészetében inkább a ronda kikötő eltakarása szerepel célként, vagy éppen az üvegek alkalmazásával minél nyitottabb táj létrehozása.
Én inkább csak érdekességképp nézegettem műveit, de azt biztosra veszem, hogy igencsak harmóniában van a természettel, és külön öröm, hogy vannak olyan megbizók is, akik pont ezt várják tőle.

2018. április 16., hétfő

Zbigniew Dlubak a Henri Cartier-Bresson alapitványnál

Henri Cartier-Bresson ugyebár egy világhírű francia fotós a 20. századból. Az ő volt műtermét alakitották át kiállitóhellyé, és meglehetősen érdekes munkákat állitanak ki, amik egy kicsit kilógnak a fősodorból, mint ahogy az alapitvány helyszine is , ha nem is távoli, de éppen kiesik a kellemesen, sétatávolságban lévő látványosságoktól. Igy viszont biztosak lehetnek benne, hogy éppen ezért aki ellátogat hozzájuk, az nem azért megy, mert megérintette a Montparnasse nosztalgiája.
Zbigniew Dlubak egy lengyel avantgárd művész, aki Moholy-Nagy-hoz hasonlatos leginkább. Ő is festészetben és fotóban egyaránt aktiv, és nála is az ötletek fontosabbak, mint a kidolgozás, legalábbis mai szemmel. Rengeteg ötlete volt, rengeteg műfajban alkotott, és emellett az élettörténete is tanulságos. 1921-ben született, megjárta a koncentrációs tábort, de túlélte, és a háború után fontos szerepe volt a művészi élet újraszervezésében. 1953-tól a Fotografia szerkesztője, de tanitott  filmezést és művészetelméletet is. Ezen a kiállitáson leginkább a háború előtti képeit láthatjuk, és mondhatom ,hogy lenyűgöző az az ötletáradat, amit elénk pakol. Persze mai szemmel ezek már nem túl látványos, fekete-fehér művek, de az ötletek ma is működnének. Ő is szerette a kollázst, mint akkoriban annyian, a fotóin pedig szintén a mély gondolkodás jelei láthatók. Hasonlóan André Kertész new york-i képeihez, ő is a saját lakását fotózta, mégpedig úgy, hogy a lefotózott tárgyról készitett képet a tárgy mellé rakta, ezzel mintegy eltakarva a valóságot. A kezes sorozatát is tulajdonképpen láttam már máshol, vagy legalábbis hasonlót, de nem merném azt mondani, hogy nem ez volt előbb. Ez az anyag tehát egy titkos tudás lehet, amikor a 70-es évek avantgárdjai újra felfedezték ezeket a trükköket, akkor senki sem mondta nekik, hogy ezeket már kitalálták előttük 30 évvel...