2018. május 21., hétfő

Street art

Ha street art-ról esik szó, ami ugyebár valójában a külvárosokat elcsúfitó (vagy éppen megszépitő? Háát) graffitik beemelését jelentik a magas művészetbe. Legjobb esetben is Bansky jut az emberek eszébe, noha mondjuk a Keith Haring kiállitáson is nyilvánvalóvá vált, hogy ő is szép számban hozzájárult az alkotások tömegéhez. Kedvencem ezzel együtt is talán Hajas tibor falra irt levél Párizsba megmozdulása: ott egy magánlevelet irt fel a falra, majd ezt fotózták le. A szöveg elég mély ahhoz, hogy komolyan vegyük, és az állam akkoriban nyilvánvalóan kibontotta a leveleket, ezért szép akció az eleve nyilvánosság.
Érdekes listát hoz a Beaux Art magazin. Mint a fenti képen is látható, beemeli azt a szerintem nagyon határesetet, amikor egy optikai illúziót mutatnak meg egy járdán, ami egyetlen pontból néz ki csak jól. Ennek többféle verziója van, ami itt is látható, az az, hogy mintha a járda egy része nem lenne ott, és alatta egy különös világ lenne. Ennek az a hátulütője, hogy a másik oldalról érkezve a kép nem áll össze, simán rá merek lépni, hiszen csak kriksz-kraksz az egész.
Viszont van itt komoly mű is. Pierre Delavie egy süllyedő hajóról ugráló emberek festett a Szajna partjára, ami elég látványos, és persze az üzenet is átjön. Számomra viszont érdekesebb, hogy pl. Felice Varini vagy El Seed egy egész városrészt, 20-25 vagy akár még több házat festett be, és a cél itt már láthatóan a dekoráció volt. Az egyik helyen piros szinűek lettek a házak bizonyos részei, a másik esetben nonfigurativ minta került a falra. Ötletnek nem rossz, végülis bármi jobb, mint egy szürke házfal, szürke városrész...

A Keith Haring katalógus

Az Albertina által készitett katalógusok eddig is csúcsnak számitottak a szakmában, és 40-50 eurós áruk a még éppen megfizethető kategóriában tartotta az árat (jó persze kinek megfizethető, de más se adja olcsóbban a minőséget). Ez a katalógus megint olyan lett, hogy nem lehet belekötni, akármilyen oldalról próbálkozunk.
Először is a papir vastag, minőségi. A boritó vastag, természetesen kemény, és kinyitásra sem nyiklik-nyaklik. A képek benne csúcsminőségüek, nem spóroltak a festékkel, a műtárgyak levilágitása abszolút csillogásmentes, profi munka. Az újdonság a kötetben nem túl látványos, de fontos. Minden kép alatt ott van, hogy kinek a gyűjteményéből származik a kép. Ezt finoman szólva nem szokták igy, ha irnak is valamit, max annyit szoktak, hogy privát kollekció, itt azonban ezek az emberek is névvel jelennek meg, éppenhogycsak a telefonszámuk nincs ott. Ez pedig kicsit  más helyzetbe helyezi a katalógust, hiszen simán lehetne kutatni azt, hogy kinek a kollekciójában van - és kinek nincs Keith Haring kép.
Sőt, szerintem a katalógusban kicsit több kép is van, mint a kiállitáson, legalábbis pár képre nem emlékszem (ez persze semmit sem jelent). Egészen érdekes ilyen szemszögből is megnézni a képeket. Sajnos fejből is tudok mondani olyan képeket, amik viszont nincsenek benne a katalógusban, de ez egyrészt elkerülhetetlen, másrészt egy ilyen "szapora" művésznél egy teljes katalógus alighanem ötször ilyen vastag lenne.
Még egy apróság. Imádom Keith Haring naplóját, de itt nem emlitik, és a filmet sem, ami róla készült, pedig az is nagyszerű folytatása lehet az életmű tanulmányozásának.

7 fiatal tehetség a Beaux Arts magazinban

Valahol vicces, hogy a Beaux Arts magazin, ami tulajdonképpen a legkonzervativabb témájú művészeti magazin, mégis ennyire friss témával jön. Monet és az absztrakció után 7 fiatal tehetséget mutatnak be.
Ebbe persze nagyon könnyű belekötni. Miért 7 és nem 77 vagy 465? És miért ők?
Az leső Paul Rousteau elmosódott szines fényfoltportérkat csinál és ez kb annyira érdekes mint ahogy leirom. Daragh Soden fiatal ireket fotózott, nem különösebben érdekes, de nem is rossz. Matthew Porter már érdekesebb, absztrakt installációkat készit, amiet lefotóz, és a fotó lesz a végtermék. Látszik, hogy jó arányérzéke van és igen jó fantáziája. Róla még hallani fogunk. Fatemeh Baigmoradi régi báli fotókból égeti ki a pasikat vagy bármilyen régi fotók részeit égeti ki, hát, lelke rajta. Nicolas Boutruche egy ház metszetét fotózta le, benne rengeteg apró szereplővel, akik mindenfélét csinálnak, láttam már ilyet, még arra is emlékszem, hogy dél-koreai volt a fotós. Mindenesetre mindegyik részlet beállitott és egészen jól kitalált, kidolgozott, fogunk még találkozni ezzel az emberrel. Andrés Durán köztéri szobrokat csomagol be kockákkal úgy, hogy az eredeti alaknak csak a lábát hagyja meg. Érdekes elképzelés, de nem is olyan rossz ötlet. John Chiara camera obscurával készit képeket, furcsa szinekkel és számomra egészen érdektelen témával.
7 tehetség, 7 út, de majd ha én választhatok, egészen másokat jelölök meg..

2018. május 18., péntek

érdektelen

Amikor nem irok a Nemzeti Galéria 60-as éveket bemutató kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Ludwig ukrán kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen. Amikor nem irok a Mai Manó ház, a Műcsarnok, a Vigadó és ezermás kiállitásáról, az azért van, mert érdektelen.
De! Ugyanakkor ezt a nem irást nem szabad összekeverni azzal, amikor azért nem irok valamiről, mert nem tudok róla, nem jutok el oda, noha nagyon is érdekes témáról lenne szó. Kérem ezért, hogy ezt a kétféle nem irást különböztessétek meg egymástól!

2018. május 16., szerda

Liu Bolin

Az a kép nem rengeteg mobiltelefont ábrázol, hanem rengeteg mobilt és egy fickót, aki befestette magát mobiltelefonszinűre, hogy elrejtőzzön a képen.
Ott áll a fickó középen, az arca, ruhája is befestve, és az illúzió tényleg elég jó, kell néhány komolyabb pillantás, mire észleljük, hogy miről van szó. Az Örkény klasszikus jut eszembe róla, melyben egy fickó egy cirkuszigazgatónak magyarázza, hogy ő tud repülni. Repülni? Az senkit sem érdekel - mondja az igazgató, mire a hapsi kirepül az ablakon...
Ez kérem egy vicc, méghozzá a jobbik fajtából. A fickó háttérbe festette magát egy épitkezésen, néhány festmény előtt, és az illúzió mindenhol nagyon erős. Azt látom, hogy elég sok időt eltöltött ezzel, mert a festés nagyon erősen megközeliti a valóságot.
Azt lehet mondani, hogy hasonló a hatás, mit Aj Wei Wei-nél, vagyis a sok, elég jól kidolgozott, de önmagában nem túl érdekes dolog ekkora mennyiségben mégiscsak érdekessé válik.
Egyébként lenne kedvem a képek esztétikáját is elemezni, hiszen itt arról van szó, hogy az ember feloldódik, jelentéktelenné válik a látványban, ugyanakkor mégis ez egy önarckép, ezt a kettőt pedig nehéz összeegyeztetni...

2018. május 13., vasárnap

Sárának szeretettel

Kedves olvasómnak küldöm ezt a képet szeretettel
Több feminizmust, kevesebb bullshitet...Hát ez sokaknál jó lenne...

Tamihito Yoshikawa az Art Paris art fair-en

Nézem a képet, amit külön raktam, amikor válogattam a művészeti vásár képei közül, mint érdekes képet. Ime.:
Tanulságos eset. Egy művészeti vásáron rengeteg stilus rengeteg képe látható, és egy idő után a nagy bőségben már nagyon nehéz feltűnni bármivel. Ráadásul együtt van a portré a nonfigurativval, a kezdő a befutottal, minden mindennel, nincs csoportositás. Ez kicsit olyan, mintha egy boltban egymás mellett lenne a.. távirányitó és a kistányér. Virsli és ceruza. Gyorsan el lehet veszni.
Most, hogy már eltelt egy kis idő, teljesen egyértelmű a helyzet. Ez a kép egy Gerhard Richter utánérzés. Ha az alsó rész nem lenne teljesen üres, plágiumnak is gondolnám - gondolom a festő is úgy érezte. Ezért kell kicsit hátrébb lépni, újra megnézni a képeket, mert elsőre ez valóban egy jó szinvilágú, érdekes kép. Közben meg egy másolat-majdnem másolat.