2018. január 7., vasárnap

Mi lesz itt 2018-ban?

Semmi jó. Nem lehet büntetlenül bezárni múzeumokat, einstandolni intézményeket, művészeti akadémiázni. Ha mást nem is, azt biztosan mindenki megtanulta tavaly, hogy a művészet is csak egy érdektelen állami biznisz: akit megválasztanak, az kapja a zsiros pénzeket, mindenki más mehet amerre lát, de az biztos, hogy kiállitásra be nem tenné a lábát se egyik, se másik. Én is igy vagyok ezzel: a Műcsarnokban azóta nem voltam, hogy az mma betette a lábát: mégha lenne is ott ideológiailag nem eltéritett kiállitás, nem vállalom a mellébeszélés kockázatát. A művészet őszinte: lehet sértő, szomorú, de ha elkezdjük az alapján megitélni, hogy mi magyar, vagy keresztény, akkor ott vége a dalnak. Semmi sem értékes pusztán attól, mert magyar. És azt is sokan leirták már, hogy annyi pénzből valódi eredményeket is el lehetne érni. Pl. ha már fizetést adnak, akkor miért nem kell képeket leadni? Na mindegy.
A legnagyobb baj kétségtelenül a bécsi Collegikum Hungarikum-nál történtek voltak. Mégpedig az, hogy az igazgatónő utólag, a megnyitó előtt órákkal cenzúrázott egy képet. Ilyet nem csinálunk Putyintól nyugatra. És olyat se, hogy Székesfehérváron letagadnak egy Aba-Novák kiállitást (!!) csak azért, mert a téma szakértője nem fideszes. Először a kész kiállitás megnyitóját akarták átrakni egy héttel, aztán közölték, nincs teremőr, aztán megnyitották, de a leszervezett reklámokat lefújták. Aba-Novák, mint szoclib? Te jó ég!
Szóval nincs miért mosolyogni. Százszor leirtam már, hogy életmű-összegző kiállitásokat kellene szervezni, ezret, mert gyakorlatilag a művek a fióknak készülnek, és olyan emberek, mint Nádler, Bak, alig jutnak szóhoz. A nagyközönségnek kellene kiállitásokat csinálni, mert műélvező csak az lesz, akinek valaki elmondja, elmeséli, elmutogatja, hogy ebben mi a poén. Mert nem az, hogy ott állok a kriksz-kraksz előtt, és akkor én most mély kultúraélvező vagyok.
Folytathatnám még, de elég lesz. Nagyon mélyre kerültünk, és nincs semmi jele annak, hogy ne ásnánk tovább magunknak a gödröt.

2017. december 31., vasárnap

Kedvenc könyvem 2017

Edward Burtynsky: Éléments essentiels
Egy kanadai fotós kiérlelt és fontos művét választottam. Nagyon sok repülővel készitett fotót látunk, s talán a következő években ez lesz a divat a drónok miatt, ma még azért nem tipikus, pláne középformátumú géppel felülni egy kisgépre. Ráadásul messze nem csak légifelvételeket kapunk, hanem városképeket is, dögivel; ezeken is átsüt a fotós szeme, mert a hétköznapi, üresnek tűnő képekben rengeteg apró részletben lehet elveszni.
Mondhatnám, hogy a tökéletes környezetvédő album, és az is. De akkor miért művészkönyv? A szinek miatt. Teljesen elképesztő, hogy az egyébként bányák, torkolaatok, szeméttelepek, elhagyott helyek ilyen és ennyi szinben tudnak pompázni. Külön esztétikát alkotnak, és miután másodszor is végignéztem a könyvet, ráébredek, hogy van ám harmadik olvasat is. A geometrikus. Az alakzatok a képeken legtöbbször igen érdekes geometriát alkotnak, és ez nem csak a bányaképeknél jön elő, hanem egy látszólag érdektelen vidéki képen is, ahol pont az az érdekes, hogy a lenyűgöző szinek mellett a formák is érdekesen kavarognak.
A lényeg persze marad a kiáltás: hé emberek, szépen tönkretesszük itt a földet, én szóltam! Hát, elég aktuális üzenet..

2017. december 30., szombat

A legnépszerűbb

bejegyzésem idén:
411 olvasóval. Idén többször is éreztem azt, hogy szinte elsőkézből tudósitok fontos kiállitásokról: nemcsak a Tate-ből, Párizsból, de volt miért Bécsbe, Arles-ba menni. A top 10 olvasottságba 350 olvasó alatt nem került bejegyzés, ami kissé közhelyesen szólva nagy öröm nekem, mert bár mindig elmondom, hogy a blogot magamnak irom, azért örülök, ha olvastok.

Az év pillanatai 2.

Mi lehet izgalmasabb, mint új művészeket, galériákat megismerni? Idén bőven voltak kiemelkedő kiállitások, csak éppen kevés Budapesten, annál több kicsit arrébb. Lássuk csak:
1. Idén volt 40 éves a Pompidou központ. Ezt nagyszabású kiállitásözönnel ünnepelték, amiből, mivel nem élek a franciáknál, nem sokat láttam, magában a Pompidou-ban pedig már aligha lehetne tovább fokozni a kiállitásözönt. Mégis, a David Hockney kiállitás biztos pont volt. Nem mintha kétséges lenne, hogy Hockney legutolsó vázlata is igen sokat fog érni, mint ahogy már most is sokat ér, de pár éve Hantainál azért vártak 5 évet, miután meghalt. Igaz, a kiállitás valójában a londoni Tate-ből indult. Ez feltétlenül egy referenciapont, hiszen bár könyvben is jók a képei, élőben, a gyakran igen nagy méretű képek előtt állva azért koppant az állam rendesen. És mellesleg nem emlékszem rá, hogy a Tate és a Pompidou ugyanazt mutatja be, habár Wifredo Lam is bemutatkozott mindkét helyen, de azért én nem örülök annyira ennek, mert nekem mindegy, Londonba vagy Párizsba ugrom ki, de ha mindkét helyen ugyanaz van, akkor pont feleannyi felület marad.
2. A Tsukin gyűjtemény bemutatása Párizsban, a Louis Vuitton ufóházában egészen rendkivüli esemény volt. Utoljára az orosz textilgyáros gyűjteményét 1970-ben láthatták Kölnben, és ennyi. Se előtte, se utána nem engedték ki az oroszok a határokon kivülre, és most is csak azért, mert a francia elnök személyesen garantálta, hogy a képek visszatérhetnek orosz földre akkor is, ha valaki elkezdi vitatni az oroszok tulajdonjogát. Egy félmondat erejéig beemelhetném, hogy a magyaroktól is rengeteg Monet, Van Gogh, stb képet vittek el az oroszok. A képek egészen elképesztőek, nincsenek most elég nagy szavaim ahhoz, hogy leirjam a meglepetést, ami már az első teremben fogadott. Azon elmélkedtem, vajon át kell-e irni a művészettörténetet, mert ennyi csodálatos főmű egészen más hangsúlyokat teremt, de később kicsit utánanézve láttam, hogy azért készültek korábban reprodukciók ezekről a képekről, vagyis nem teljesen és nem mindegyik kép volt újdonság - a franciáknak, mert ugye mondanom sem kell, hogy nekem mindegyik kép új volt. Monet, Gaugain, Matisse, Cézanne és persze Picasso alkotják a listát. Közülük Matisse volt az, aki még ebben a válogatásban is kiemelkedett. Én még ilyen csodálatos képeket..Azok a szinek, te jó ég! Ez volt az a kiállitás, ahol eldobtam minden kritikai érzékemet, és vagy fél napot töltöttem el a képekkel. És a katalógus, a nagy katalógus, amit végül ott kellett hagynom, mivel esélytelen lett volna repülőre vinnem, már csak a súlya miatt is..Talán egyszer megyek Párizsba autóval..
3. Bernard Buffet. Ő is ismeretlen volt nekem, és ha nem is mérhető az előző ponttal, azért igen tisztességes kiállitás volt ez, miközben (természetesen) nekem még a név is új volt. Az emberábrázolásai kegyetlenül pontosak, úgy látom természetesnek őket, hogy távol állnak a fotói valóságtól. Kötelező kiállitás volt ez is, no.
4. Wolfgang Tillmans a Tate-ben. Na ő volt a másik totális kiakadásom (jó értelemben) az évben. Évről évre feltettem magamnak a kérdést: mi jöhet még? Izmusok, Warhol, Fluxus, Young British Artists, és most azt kell mondjam, Tillmans után nincs több kérdésem. Úgy modern, hogy közben azért ott vannak a festészeti hagyományok is, csak éppen már nem a középpontban. Facebookról szedett képtémák, szavazások, mémek megfestése, közélet, ez van és egyre inkább ez várható, és ki gondolta volna, hogy ő mutatja az irányt?
5. Guerilla Girls Londonban. Egyrészt a Tate-ben is főhelyre rakták őket, álltak is előtte döbbenten a nők, de kicsit arrébb, a Whitechapel galériában önálló kiállitást kaptak a feminista lányok. Kulcstartót is vettem tőlük, úgyhogy nekem ne mondjátok, hogy nem vagyok feminista, egyébként is mindig mindenkinek el szoktam mondani, hogy ők olyanok a művészeti életben, mint mikor valaki kinyitja az erkélyajtót, és beárad a friss levegő. Sokszor irtam róluk, a mondásaikat pedig tanitani fogják, most csak egyet idézek: női művésznek azért jó lenni, mert nem kell a sikeren gondolkodni (nőként úgysem leszel soha sikeres festő). Változott valami idén? Az Artforum újság kiadóját szintén elérte a metoo botrány, ez akár bizakodásra is okot adhat..

2017. december 22., péntek

Az év pillanatai 1.

A Serpentine galéria Londonban szép lassan felkúszott az ismertségi, és ami még fontosabb, az elismertségi lejtőn. A terei elsőrangúak, a kiállitásait jó szemmel válogatták, és még az egyik teremőr lánnyal is csevegtem egy picit - Guerilla girls póló volt rajtam és rákérdezett honnan van. A könyvesboltban épp akkor pakolta ki egy srác az Artforumot, amikor körbenéztem. Mondtam neki, hogy egyet biztosan elviszek, mire ő elmesélte, hogy az előző számból melyik irás volt a kedvence. Beszélgetni kezdtünk, és hip-hopp kiderült, hogy művészettörténésznek tanul, aztán elmesélte, hogy kiket ismer a művészvilágban és hogy ahol most lakik, ott többen is erős kötődéssel vannak a galériák iránt (ott dolgoznak).
Azt vettem észre, hogy hirtelen eltelt egy félóra, közben páran vettek valamit de alapvetően senki sem zavart. Nem hiszem, hogy én lettem volna különleges, szerintem a srác mindenkivel megtalálja a közös hangot. Egy vásárlót majdnem lebeszélt egy könyvről, de mivel a vásárló nem volt kiváncsi a véleményére, igy abbahagyta. Egy galériában bár kétségkivül meghatározó, hogy milyen kiállitás van éppen, de az is sokat tud dobni, ha ilyen kellemes dolgozók vannak.

2017. december 10., vasárnap

Új Budapest Galéria: szabadfogású számitógéphasználat

A C3 alapitvány 15 éve rendez versenyt 19 éven aluliaknak kreativ számitógéphasználatból. A pályamű lehet bármi: egy digitális rajz, megvágott videó, játék, bármi. Amellett, hogy szép és fontos kezdeményezés, két dolgot azért felhánytorgatnék: egyrészt miért csak 19 éves korig lehet pályázni? Másrészt én a 15 év alatt egyszer sem hallottam erről, most is csak egy bennfentes fültől.
No de a blog olvasói sokkal szerencsésebbek lehetnek, hiszen lám, itt van, jövőre is lehet pályázni gondolom.
Mert amúgy akármekkora közhely, hogy mindenre számitógépet használunk, nagyon is van helye a kreativitásnak. Mert az, hogy számitógépet használunk, még önmagában semmit sem mond. Lehet facebookozni, youtube videókat nézegetni, de lehet kreativkodni, fotókat, videókat vágni, vagy akár egy keretrendszerrel virtuális valóság helyszint épiteni. Ez utóbbira látunk is pár példát a kiállitáson, igaz erősen látszik, hogy csak az alapokat tudta elsajátitani a versenyző. A 19 éves kort tekintetbe véve figyelemre méltó, amúgy viszont egy kicsit gyengécske.
És itt jön az, hogy nem hiszem, hogy ez a kiállitás, mint kiállitás egy galériában, működne. Hú de jó, le tudott rajzolni egy házat, összerakott egy terecskét, ez tényleg nagyon szép egy gimnazistától. De azért a világ már nem egészen itt tart, és most még csak nem is VR-ről vagy komoly grafikájú játékról beszélek, egyszerűen csak a kiállitott művek többségén látszik, hogy az alkotójának fogalma sem volt, hogy mit szeretne alkotni, egyszerűen létrehozott valamit, ami éppen összejött. Ez nem rossz, de nem éppen műalkotás.
Persze lehet, hogy nem kéne szivóznom. Maradjunk annyiban, hogy az ötlet igazán remek, az meg, hogy véletlenül kiállitás formában tekinthető meg, nevezzük jó szándéknak.

2017. december 9., szombat

esztétikai mellébeszélés



Érdekes módon hiába szoktam leirni, hogy ez egy szubjektiv blog, mégis a legtöbb kritikát azért kapom, mert olyat irok, amivel az olvasók nem értenek egyet, pedig szerintem az a legjobb dolog, ami valakivel történhet, hiszen ha mindig csak bólogató jánosok vesznek körül, az nem tesz jót. Ebben a posztban nagyjából a teljes művészeti világot elküldöm melegebb éghajlatra, úgyhogy már előre számitok a kedves reakciókra.
Pedig amiről szó van, szerintem fontos téma, és úgy fogalmaztam meg, hogy vizuális mellébeszélés. Arról van szó, hogy néha úgy érzem, egy kiállitás leginkább az alkotó egojának a simogatására alkalmas, miközben rengeteg probléma mellett félrenézünk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a művészeknek az én saját személyes problémáimra kell reagálniuk, de amikor egy egészen apró, egy résztéma résztémájának apró részletéről közöl egy egyébként is vizuális kommentárt, na az már nem annyira tetszik. Mert persze hogy Barthes meg Wittgenstein meg Susan Sonntag idézése feljososit arra, hogy művészetértőnek mondjuk magunkat, de akkor árulja má el valaki, mikor látott utoljára olyan kiállitást, ahol szó volt:
- az államok egyre jobban megfigyelik az embereket, térfigyelő kamerák, alkalmazások segitségével
- a robottechnika fejlődése szép lassan elveszi az emberek munkáját
- miért van az, hogy nálunk, a periférián egyre többet dolgoznak az emberek mig a trend a kevesebb munka jobb helyeken
- digitális technika ide-oda, lett több barátunk az internet révén? Vagy inkább kevesebb?
- hogyan fogjuk kezelni a túlnépesedést? Több mint 7 milliárdan vagyunk, és értelemszerűen nem jut elég viz és élelem mindenkinek, munkáról nem is beszélve
- egyre több kütyüt veszünk de miért is?
Ehelyett mit láthatunk? Nemzeti Galéria: Korniss Péter fotók arról, hogyan éltek az emberek a 70-es években Erdélyben. Ludwig: Várnai Gyula Velencei pavilonjának újrakiállitása, ez nagyjából semmiről sem szól, esetleg a hátsó videó arról, hogy szalagszerű űrhajószeleteken fogunk lakni (vagy laktunk?), a többi esztétizálás. Mai Manó: Vivian Maier az 50-es évek amerikájáról. Capa központ: kamaszkor a kortárs fotózásban. Hát, van egy kis kontraszt..