2017. október 19., csütörtök

A Van Gogh füzet tanulságai

Érdekes füzetkét hoztam el a Van Gogh alapitványtól: rajta van minden olyan múzeum, alapitvány vagy helyszin, ahol Van Gogh-al foglalkoznak. Három országot ölel fel a mindössze 22 oldalas füzetke. Nyilván az amsterdami múzeummal kezd, ami a legnagyobb és legfontosabb helyszin, de olyan érdekességek is vannak benne, mint a Kröller-Müller múzeum, ahol sok képe van, de akár az Arles melletti szanatóriumot is felkereshetjük a füzetkével, ahol kezelték.
Szerintem fantasztikusan jó ötlet egy ilyen füzet, amely jelentős háttérmunkán alapszik, de nem spórolja meg az érdeklődőnek a valódi munkát. Nem mutatja be a műveket, nem életrajz, csak egy útikalaúz, melynek segitségével ha akarunk, elmehetünk az életrajz szempontjából fontos helyekre.
Hú de jó lenne, ha lenne pár ilyen magyar vonatkozású füzetke is! Mondjuk ahol Erdély Miklós először tartott performanszot. Ahol Paál László élt, ahol Simon Hantai alkotott, rengeteg ilyen füzetkét lehetne késziteni. Na, ki kezdi el?

2017. október 13., péntek

Offbiennálé: Gaudopolis (OSA archivum)

Beszéljünk végre fontos dolgokról is. Az Off Biennálé nagyon fontos, mert pont azt mondja, hogy nem a fősodort kell figyelni, hanem a függetleneket, pláne akkor, ha egy olyan jó csapat jön össze, mint az Offbiennálénál. Csakhogy. A függetlenség jó, de veszélyes, mert függetlenként százszor nehezebb figyelmet kelteni. Ilyen szempontból egyrészt nagyon jó, hogy kis programfüzeteket nyomtattak, amin minden helyszin és program ott van, másrészt meg nagyon hiányolom a központi, nagy kiállitást, amihez képest lehetne a sok aprót emliteni és beszélni róluk. Mint Velencében: ha valaki elmegy az Arsenale-ba, és el fog menni, mert az a központ, akkor képet kap a koncepcióról, utána már mehet bárhová, meg fog maradni az a kép. Az Offbiennálénak nincs ilyen központi kiállitása, igaz, nem könnyű kibérelni valami gyárat vagy akármit, ahol ki lehetne rakni megfelelő mennyiségű képet, igy viszont nekem hiányzik a koncepció az egész mögül. Mivel nem fogom tudni végigjárni az összes helyszint, nem kapok képet igazán a koncepcióról.
 Talán az Osa archivum jelképezi legjobban ezt. Kétségkivül ez egy fontos kiállitás, mégis központi helyszinnek beállitani nem lehet. Néhány fotó maradt csak meg, az nagyon kevés.
Gaudiopolis. A 2. vh után Sztehlo Gábor alapitotta a gyerekvárost, ahová a szülő nélkül maradt gyerekek mehettek, és egy olyan társadalmat működtettek, ami demokratikus volt minden szempontból, mindenről a résztvevők döntöttek. Egyébként a kiállitáson nem hivatkoznak rá, de Orbán Ottó emlékezéseiben, a Szinpompás ostrom kötetben is előkerül a téma. Én pl. onnan tudtam, hogy létezett ez a formáció.
A kiállitás dokumentumokkal, visszaemlékező videókkal, tárgyakkal próbálja felidézni a hangulatot, nem is sikertelenül. Épp ezért mindenki menjen el és nézze meg. Az Offbiennálé fontos.

2017. október 12., csütörtök

Art Market 2017

A világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a művészetkedvelők összejönnek egy ilyen nagyszabású eseményen, és beszélgetnek, képeket mutogatnak. Csakhogy nálunk immár jó ideje a művészet minden irányú felszámolása zajlik, tehát teljesen szükségszerűtlen egy efféle művészeti vásár, ami amúgy is csak összezavarja az embereket - hiszen akkor nem mi mondjuk meg, hogy ki a jó művész? És egy művész el is adhat képet? És persze mondanom sem kell, hogy egyetlen mma huszár sincs az artmarketen, hiszen ők más világban mozognak.
Ettől még nincs ok az örömre, mert a művészeti scénát sikeresen kinyirták. Az artmarketen minden évben sok friss galéria, összeállt művészcsoportok, életműveket bemutató baráti társaságok, és igen, állami intézmények is szoktak szerepelni. Hát most nincsenek, és ettől az egész steril lett. Egyrészt számban is jóval kevesebb a résztvevő, és jóval több a külföldi galéria. Hiányzik a pezsgés.
Persze idézhetném Nick Hornby könyvcimét, Hosszú út lefelé, de a helyzet az, hogy egyszerű a helyzet, nincs pénz artmarketes jelenlétre.
Na jó, még semmit sem irtam viszont arról, ami nagyon is ott van. A Vintage galéria immár többszörös helyen terpeszkedik, az eredeti profil, a fotó pedig már futottak még, valaki meggyőzte őket, hogy az avantgárdban van a pénz. Az Acb mert néhány kevéssé ismert nevet is kihozni, és övék a vásár ikonikus képe, két mankó tart egy márványtáblát, melyre a jövő felirat van vésve. Az Art + Text úgy csinál, mint egy progressziv galéria, a kihozott anyag pöpec. Az Inda, Kisterem, Deák Erika amolyan best of-al jelentkezett, végülis érthető.
A fotós szekcióban Tony McGee David Bowie fotói keltenek meglepetést, nem értem hogy kerül ide, de tetszik. A Missionart egészen szenzációs, Hajas Tiborral, a többi halvány mellette. Nem is emlitek mást, idén kellemes meglepetésből is kevés jutott.

Capa Izraelben

Egészen szürreális, ahogy lemegyek a lépcsőn, és a sötét szinházteremben meglátom a lightboxokat. Mintha egy másik bolygón lennék. Erre még rá is erősitenek a képek ,melyek azt mutatják, hogy megérkeznek a kivándorlók Izraelbe, méghozzá hajón. Ha a kettőt összekötöm, rögtön érthetővé válik, miért ennyire üres a szinház (mondanom se kell, hogy ismét egyedül voltam a tárlaton, még teremőr sincs).
Szinte az egész kiállitás ezzel a jelenettel foglalkozik. Nyilván ezt adták Capának témának, és gyorsan kellett az anyag, nem ért rá bámészkodni. Pár kép van csak, ami nem a kikötőben készült, de azok se mutatnak sokat.
Akinek van öt perce, ugorjon be. A szürreális érzés garantált. A képek..Egy újságban valóban jól mutathattak, nagyjából ennyit tudok mondani róluk. Ha valaki esetleg Izraelről szeretne többet megtudni, ne ide jöjjön.

2017. október 11., szerda

Látkép kiállitás a Capa központban



Az egyik legnagyobb baj az mostanság a honi kiállitási gyakorlatban, hogy senki sem mer -vagy akar, mindegy - átfogó kiállitásokat összehozni. Egyéni kiállitásokkal se vagyunk elkényeztetve, gyakorlatilag alig van belőle - mondjuk akinek jó a memóriája, próbálja meg felidézni, Korniss Péter előtt melyik fotósnak volt hasonló kiállitása a várban (vagy máshol), és csoportos kiállitások sincsenek. A balatonboglári kápolnatárlatokról miért nincs kiállitás? És most eszembe jutott, utoljára Baki Péter hozott össze 20 kortárs fotóst a várba, tódultak is rá az emberek. Kapott is érte hideget-meleget - és ezzel talán rá is tapintottunk a lényegre. Egy ilyen kiállitás ugyanis feltétlenül konfliktussal, feszültséggel jár. Hát persze, ez a jó benne! Beletartozik-e XY a krémbe, be kell-e mutatni Z-t, aki már 10 éve nem aktiv, de előtte jó dolgokat csinált, megsértődik-e W, ha kihagyjuk..Mindez azért történik, mert egyrészt senki sem viseli el a kritikát, másrészt senki sem vállalja fel a véleményét. Ilyen értelemben rettentő vicces, hogy Alföldi volt az utolsó őszinte ember a csapatban - bár az is igaz, hogy azért ő is leginkább teljességre törekedett. Pedig nagyon kéne olyan válogatás is, ami bizonyos szempontok szerinti, akár témában, akár stilusban, műfajban, mert azért ha csak annyit mondunk, fotó, abba Szász Lilla beletartozik a hosszú időn át készülő elesett emberekről készült portréival, mint mondjuk Barakonyi Szabolcs fái.

Nem csoda, hogy azonnal ugrottam egy olyan kiállitásra, melynek cime: az elmúlt fél évszázad magyar fotógráfiája. Lehet akármilyen a válogatás, de szükségszerűen valamilyen lesz, mondtam magamnak. Aztán a bevezető szöveget elolvasva gyorsan lelohadt a lelkesedésem. Ez az a kiállitás, amit a lengyelekhez vittünk ki, nagyjából politikusok által lebeszélve. Itt semmilyen egyéni vélemény vagy hangsúly nem lesz. Nem is lett.
De azért itt is vannak fokozatok. Ahogy a fotón is látható, egyszerűen minden koncepció nélkül odahányták a képeket mindenféle magyarázat vagy leirás nélkül. Egymás mellett van Benkő Imre Ózd képei és Kerekes Gábor fotogramjai, amik nemhogy egy kiállitásra nem valók, de igy odahányva emészthetetlenek is. Nesztek, itt van egy bestof régi fotókból, ezt gondolhatták, ha már művészetet akartatok. Namost Ujj Zsuzsi trónos képe - de legalább bekerült, ez is valami - meg Stalter György munkásfotói egymás mellett, ez nevetséges. Magyarázó szövegek helyett pedig egy középre kitett semmitmondó blablaszöveget kapunk, rögtön két nyelven, amely a magyar fotó hősies voltát rögziti. Mint kiállitás, teljesen élvezhetetlen ez a válogatás. Háttértudás nélkül a képek többségét dekódolni is nehéz, és annyira különböző képek ezek, hogy hamar belezavarodik az ember. Ha pedig olyan valaki nézi meg, aki már jó sok képet ismer ezek közül, az unatkozni fog, az ugrálás miatt megfájdul a feje, és még kevésbé foga jövőben kiállitásra járni.
Demonstrációs anyagnak tökéletes, csak mindenki vigyen magával valakit, aki képes úgy 6-7 órán keresztül magyarázni a képeket. Nem is értem, minek vannak a kurátorok, kiállitásszervezők, ha csak összehányják a képeket? Nem beszélve a kihagyott lehetőségről, amiről ezen cikk elején beszélek.

2017. október 8., vasárnap

Szűcs Attila a Forbes-ban

A magam részéről örülök, ha művészeti témák nem csak a művészeti újságban kerülnek elő, mert ez azt jelenti, hogy egy dobosnak, egy kőművesnek ugyanúgy dolga van a képzőművészettel, mint egy tanárnak. Az is tetszett, hogy egyedül a Forbes irta meg, hogy mennyi pénz kellett ahhoz, hogy két magyar bekerüljön a Tate és a Pompidou beszerzési bizottságába, vagyis másszóval a teljes hazai művészeti sajtó elmehet a piklibe, amiért nem mentek utána ennek. Hogy miért fontos? Mert a Tate és a Pompidou Európában a legnevesebb intézmény, és ez a két ember ily módon nagyobb hatással van Európa magyar művészet képére, mint nagyjából bármi, amit bárki tesz, beleértve a Ludwig múzeumot, Mng-t, összes galériát.
Eddig dicsértem a Forbes-ot, de most nem fogom. Felületes és gagyi, alányalós cikk ez, melynek révén több ismerősöm jött oda hozzám, hogy leszidjon, amiért nem beszéltem nekik eddig Szűcs Attiláról, holott ő a legnagyobb arc. Sajnos ezen a ponton visszakérdeztem, hogy ki az a Szűcs Attila, aztán kezembe nyomták az újságot. Ott meg ezt olvasom: "A legkeresettebb magyar kortárs képzőművész." Mi van?
Jó, hát persze nem tudom, ki a legkeresettebb. De nem csak én nem tudom, senki, mert a képeladások nagy része közvetlenül, áfa fizetés nélkül történik, és amúgy sincs semmilyen statisztika arról, kinek a képeit adják el legtöbbször. A cikkben mintegy jogi szövegként hozzáteszik azt is, hogy a középgenerációsok közül. Ami igy megintcsak semmit sem jelent.
Aztán kiderül, hogy Deák Erika a felesége - az Oktogonnál, vagyis inkább Nagymező utcánál van a Deák Erika galéria, ha esetleg nem lenne ismerős a név.
Olvasom a cikket, és nem tudom nem azt gondolni, hogy ez egy pr cikk. Rendkivül Blikkes a felütés ezzel a legkeresettebbel, nagyivű, teljesen beláthatatlan nagyotmondások tömkelege következik, még véletlenül sincs semmi negativ, ellenben felsorolnak egy rakás nevet, akik szerintük hitelesitik a történetet, noha csak arról van szó, hogy ismerik egymást. Szóval ez újságiróilag olyan, mintha leszóltak volna, hogy hello, kell valami szines erről a fickóról, de semmi negativ! Sajnos az egész újság hangulata ez, igazán kár, hogy ezt újságirásnak nevezik...

2017. október 5., csütörtök

Jean Dubuffet

Most vettem csak észre, hogy szégyenemben, amiért összekevertem Bernard Buffet-vel, nem irtam róla. Pedig ez a kiállitás minőségre és mennyiségre is vetekedett egy Pompidou beli tárlattal.
Most már nem fogom őket összekeverni. Buffet alapvetően arcképfestő, de tágabban értelmezve is figurális festő, Dubuffet viszont tágabban értelmezi az alkotást, nála az épitészet, a szobrászat, installáció mind szerepet kap, és emellett még fest is azért.. Rendkivül széles életművéből a kiállitás igen sokat meg próbált ragadni, és nem mondhatnám, hogy sikertelenül. 3 * 6 méteres fotón mutatják be pl. azt, amikor egy csarnokba a jellegzetesen festett figuráit rakta be. De tervezett olyan házakat is, amik mindenre hasonlitanak, de pont házakra nem, a fenti képen láthatunk egy ilyet. Ötletei tényleg széles spektrumban szóródnak, ezért a kiállitás szövegei is felölelnek minden területet, ahol aktiv volt. Nálam ez volt az utolsó kiállitás aznap, pedig csak az Annie Leibovitz-ot néztem meg előtte. De annyira sűrű, szétágazó, de mégis láthatóan kreativ anyag ez, hogy jobbnak láttam, ha nem folytatom a nézelődést, úgyis Dubuffet tárgyain merengtem volna. Utólag már sajnálom, hogy nem hoztam könyvet tőle, majd legközelebb pótolom - mondom most naivan...